Bőrdíszműboltban nézelődök, és ezt teszi egy házaspár női tagja is, ő pénztárcákat próbálgat, kikapcsolja a patentet, bekapcsolja, húzogatja a cipzárakat, de nem tud dönteni. A férjét kérdezi, hogy melyiket válassza. A férj lenézően, dacosan válaszol, a messzi távolba meredve, közben még véletlenül sem néz se az asszonyra se a pénztárcákra: "Nekem aztán tökmindegy, te használod, mi közöm hozzá?"

Asszony tovább válogat, kivesz egy szemre sem túl nagy tárcát, azt a fajtát, aminek a cipzárja is rövid, és ha elhúzod, tényleg alig marad hely, amin keresztül be tudnád tuszkolni a pénzt a tárcába. Szemmel láthatóan tetszik neki, sokáig nézegeti. Ez jó lesz! Mire a férj megszólal: "Mér' azt akarod megvenni? Telerakod papírokkal meg minden szarral, aztán meg nem tudod majd behúzni a cipzárat!" Az asszony replikázik: "Nem is rakom tele!" A férj: "Dehogynem! Ismerlek. Minden szart gyűjtögetsz, semmit se dobsz ki, aztán meg soha nem találsz semmit! Válassz egy nagyobb tárcát, ez itten nagyobb!" és odaad a nőnek egy tényleg nagyobb pénztárcát.

A kis történet tanulsága nem az, hogy a nők micsoda gyűjtögető életmódot folytatnak, vagy hogy a férjek milyen csúnyán beszélnek, hanem az Átfordulás. Átfordulásnak azt hívjuk, amikor például egy lean tanácsadási projekt során az addigi ellenzőkből hirtelen támogatók lesznek. Minden lean projekt kezdetben ellenállást szül, mert változással jár. A fenti sztoriban is volt változás, ha kicsi is: új pénztárca. A férj nem is rajongott az ötletért, dacoskodott, oda se figyelt, és ha mondott is valamit, az annak a közlése volt, hogy mi köze van neki mindehhez? A lean projekteknél pont ilyen reakciókkal szoktunk találkozni.

Aztán a projekt az ellenállás ellenére mégis folytatódik, esetünkben az asszony tovább keresgél és talál is egy tárcát. Ez az a pont, ahol a férj rájön, hogy nincs mit tenni, itt bizony új pénztárca vásárlás fog történni. És akkor már jobb, ha olyan pénztárca lesz, ami miatt az asszony nem fog panaszkodni majd otthon, hogy semmi sem fér bele és nem lehet behúzni a cipzárat, ezért a férj akcióba lép, azaz átfordul: dacos ellenzőből előbb kritikussá válik (elmondja, hogy miért rossz a tárca) majd támogató, sőt kezdeményező lesz, mert egy másikat ajánl a feleségének.

Ez az átfordulás a lean projekteknél is bekövetkezik (vagy nem :). Nehéz megmondani, hogy mi váltja ki. A beletörődés a megváltoztathatatlanba (hogy márpedig itt például kanban rendszer lesz akkor is, ha cigánygyerekek potyognak az égből), vagy az, hogy a tanácsadó tényleg meggyőzte a dacoskodókat a kanban rendszer jóságáról, vagy más. Azt sem tudni, hogy hogyan lehetne azt elérni, hogy az átfordulási pont minél hamarabb bekövetkezzen, vagy azt elérni, hogy ne is legyen szükség átfordulási pontra, mert a kezdetektől mindenki támogatja a projektet. Ez az a terület, ami véleményem szerint túlmutat a lean eszközök alkalmazásának a képességén. Ez már kőkemény pszichológia és talán egy kis szociológia. Lehet, hogy megérne egy-két szakdolgozatot, esettanulmányt és szakirodalmi feldolgozást a téma. Pszichológusoknak, pszichiátereknek javaslom, hogy a mindenkori sorozatgyilkosok lelkének boncolgatása helyett forduljanak inkább az egyszerű, mezei dolgozók lelke felé... az én véleményem szerint ez sokkal fontosabb téma lenne.

Két dolog miatt utaznék el Japánba. Az egyik, hogy megnézzem a Toyota üzemeit, hogy a magam szemével lássam, hogy jogos-e a céget körülvevő hype. :) A másik, hogy megnézzem az "igazi" japánkerteket. Imádom őket, rendszeresen kijárok a margit-szigetibe, bár arra ráférne már egy felújítás.

A japánkertek mellett az utóbbi időben elkezdtek érdekelni a zen kertek is, amik a japánkert egy változatának foghatóak fel és van belőlük asztali verzió is, amilyet én is csinálni fogok magamnak. A zen kertekkel kapcsolatos "kutatásaim" között bukkantam rá erre a mókás képre:

Természetesen a lean jutott eszembe róla és elgondolkodtam, hogy vajon hogyan viselkedne valaki, aki az első napját tölti a "lean iskolában" és rögtön kidobják a gembára?

Nehéz elhinni, de a magyar cégek 99%-át, és az azoknál dolgozó emberek 99%-át bizony így hívják, ahogy a címben írva van. (Na jó, van akinek a keresztneve is Grrsmmms)

Mire alapozom ezt? Teljes mértékben saját kutatásokra, mely kutatásokat üzleti reggeliken, konferenciákon, workshopokon és magánrendezvényeken (magyarul bulikon) végeztem el. Tulajdonképpen ad hoc jellegű kutatásokról van szó, nem volt cél annak felmérése, hogy kit hogyan hívnak. Csak hosszú évek tapasztalata után esett le a tantusz, hogy mindenkinek ugyanaz a neve. Ugyanis senkiét sem értem, amikor bemutatkozik.

A bemutatkozás ugyanis úgy megy, hogy mindenki szerényen, halkan kezdi, majd amikor odaér, hogy László, akkor már megjön a hangja. Ettől megijed, és a cégnevet megint csak mormolja, de aztán ismét erőre kap, és a Kft-t már tisztán, csengő hangon bongja bele az éterbe. Ezzel nem is lenne baj, hiszen a mai magyar cégek 100%-ánál a neve alapján nem lehet megmondani, hogy az adott cég mivel foglalkozik, tehát mindegy is, hogy hogyan hívják. Bezzeg régen! Első Duna-gőzhajózási Társaság. Angol-magyar Cérnagyár. Ezekről rögtön tudtad, mivel foglalkoznak, és elmormogni sem lehetett őket.

Mi lehet az oka, hogy manapság viszont minden cégnév és vezetéknév mormogásba fullad? Anélkül, hogy tudnám, hogy külföldön hogy megy ez, szerintem az egyik oka a legendás magyar "nem vállalunk felelősséget semmiért"-elv. Még a nevünket sem vállaljuk. Nem is mi vagyunk azok, akik ott ülünk a konferencián. Talán még a szemünk elé is tennénk egy fekete csíkot, ha lehetne.

Sokan visszasírják a száz-kétszáz évvel ezelőtti állapotokat. Én nem. Egyetlenegy szokás a kivétel ez alól, a bemutatás szokása. Akkoriban ugyanis nem illett odamenni valakihez úgy, hogy nem voltál neki bemutatva. A bemutatást pedig egy harmadik személy végezte, aki ismert téged is, és az illetőt is, akinek bemutat. Nem csak a neved tudta, de azt is tudta, hogy miről tudnátok egymással beszélgetni akár üzletileg is, pl. Bemutatom X urat, aki nemrég jött vissza Indiából, ahol elefántra vadászott. Máris meg volt a téma, amiről beszélgethettetek bemelegítésképpen. Étkezésnél ültetési rend volt, ahol rang és érdeklődés illetve a nemek szerint ültették le a vendégeket, és minden úrnak a mellette balról ülő hölgyet kellett szórakoztatnia, azaz beszélgetni vele, aztán egy darab idő után meg a jobboldalit. Régen tehát a társasági élet standardizálva volt. A standardot pedig úgy hívták, hogy etikett.

Nem volt tehát ennyire suta, esetleges a társasági élet, egyszerűbb volt kapcsolatokat építeni. Ma pedig komoly gondot okoz valakit megszólítani a konferencia szünetében, akinek nem értettem a nevét, mert azt mégsem mondhatom neki, hogy "kedves Izé úr, engem nagyon érdekelne az önök órarugója" mert az Izé úr megszólítás udvariatlan, azt meg, hogy órarugót gyártanak-e vagy pandákat mentenek Kínából, nem tudom, mert a cégnevet sem értettem és amúgy sem mondana semmit. Nem véletlen, hogy az ilyen helyeken a szünetekben az emberek nagy része vagy a vele együtt jött emberek társaságában kávézik és pogácsázik, vagy magában lófrál és úgy csinál, mintha lekötnék a falon látható képek, vagy ül a helyén és nyomkodja a telefonját. :)

A társasági élet standardizálása tehát elmúlt mint csökevény, gondolom volt, aki nem érezte magát elég szabadnak a rendelkezésre álló keretek között, például nem volt átjárás a társadalmi osztályok között. Egy gyári munkást sosem mutattak be egy grófnak. És persze azt se feledjük el, hogy az etikettben idővel elburjánzottak az idióta szabályok, amik ráadásul meg is merevedtek. Vagyis az etikett készítése során a PDCA ciklusból csak a P-t és a D-t hajtották végre, a többi betű még nem létezett.

Az etikett teljes kiírtásával mégis elveszett valami. Az, hogy a gördülékeny kapcsolatépítés, és a gyakorlott (!) kommunikáció ne csak az arra született ("jó beszélőkéjű") emberek kiváltsága legyen, vagy az, hogy ha mégis odajön hozzám valaki és bemutatkozik, azt ne érezzem tolakodásnak és ne éljek a gyanúperrel, hogy csak rám akar sózni valamit.

Ti visszahoznátok a bemutatás és az ültetés szokását? Ha igen, milyen formában?

Az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. Ez egy régi és igen bölcs mondás. Ennélfogva az emberek bőszen nekiállnak kifogásokat keresni, hogy valamire miért nincs idejük. :)

Kedvencem a "3 műszakban dolgozok, ezért nincs időm". Borzasztóan sokszor hallom, és mindig meglep. Mert mit csinál az, aki 3 műszakban dolgozik? A klasszikus 3 műszak úgy zajlik, hogy első héten minden munkanap délelőtt dolgozunk 6-14-ig. A második héten minden munkanapon 14-22-ig, a harmadikon pedig minden munkanapon 22-06-ig. Vagyis bármely héten dolgozunk, a napi munkaidő mindig 8 óra.

Mit csinál ezzel szemben egy olyan valaki, mondjuk egy "irodista", aki minden nap 9-17-ig dolgozik? Igen, úgy van, ő is ledolgozza a maga 8 óráját.

Ezután vizsgáljuk meg, hogy mikor van szabadideje a 3 műszakban dolgozó embernek? Délelőttös héten már 14 órától szabad, de azért számoljuk bele az utazást, mondjuk 1 órával. Tehát 15 órától szabad. Mit csinál délutános héten? 13 órakor elindul dolgozni, de előtte még ott az egész délelőtt. Mit csinál az éjszakás héten? Vagy délelőtt, vagy délután alszik, a maradék időben tud ügyet intézni, vásárolni.

Mit csinál a minden nap 9-17-ig dolgozó irodistánk? Ha ügyet akar intézni. vagy vásárolni akar, akkor elkéretőzik vagy csúsztat, esetleg szabadságot vesz ki, de ezek nélkül nem nagyon tudja elintézni a dolgait, és persze eközben a munka sem halad.

Vagyis a 3 műszakban dolgozó egyáltalán nem dolgozik többet, mint az irodista, csak máskor és még az időbeosztása is sokkal jobb.

Ezek után vitaindítóként megkérdezném, hogy miért is mondják azt a 3 műszakban dolgozók, hogy nincs idejük semmire a 3 műszak miatt? Persze értem én, hogy mivel a "3 műszak" kifejezésben benne van az, hogy "3", ezért úgy hallatszik, mintha háromszor annyi lenne a munka is és a munkaidő is, és van, akit ezzel el is lehet vakítani, de valójában más a helyzet. Én dolgoztam, ha nem is 3, de 2 műszakban (délelőtt és délután) éveken keresztül, és sokkal jobb volt, mint a szokásos 9-17-ig tartó munkaidő. Sokkal több volt a jobban beosztható szabadidő!

No persze az, hogy ezt a jobban beosztható szabadidőt hogyan használjuk fel, vagy az, hogy bebeszéljük magunknak, hogy a több műszak miatt nincs időnk semmire, az más kérdés...

A Boltban, Ahova Járok sok érdekes dolog történik. De sajnos mindig ugyanazok. Mintha a vezetőség sosem tanulna a hibákból, újra és újra elkövetik őket.

A pénztárban az alábbi sztori esett meg. Vevő a Bolt belső játékának kuponjával fizetne. A pénztároskislány még új, ezért átkiabál a szomszéd pénztárba Annamarinak, hogy mit kell csinálni. Annamari elmondja. A dolog mégsem működik, ezért Annamari átjön hozzánk és úgy mutatja a teendőket. Még ekkor sem sikerül a kuponnal való fizetés, ezért fel kell hívni a főnököt. Főnök nem veszi fel, várunk. Főnök végre felveszi, és kiderül, hogy amit Annamari mondott az jó volt, csak még egy gombot meg kell nyomni a pénztárgépen. Hurrá. Ezután már csak azt kellett megvárni, amíg a kislány leszámolja a matricákat, amik a vevőnek járnak, mert a nagy várásban erre nem jutott idő, majd elnézést kér a vevőtől, és elmondja neki, hogy ő még új, és nem ültettek mellé senkit, aki ezt a rengetegféle kupont elmagyarázta volna.

Ez egy klasszikus történet, hol itt a vezetőség hibája, pláne visszatérően?

Először is, azt értem, hogy diákokat alkalmaznak pénztárosnak, mert az olcsóbb, mint a "normál" munkaerő. (Mondjuk én ezt így tiltanám, mert a diáknak nem az a dolga, hogy a "felnőttek" elől elvegye a munkahelyet, hanem csak kisegítőnek kellene alkalmazni, de ha 10 pénztárból 7-ben diák ül, az nem kisegítés), de azt már nem értem, hogy miért vannak mindig más diákok, ahányszor csak megyek a Boltba? Mi a baj velük (vagy mi a baj a Bolttal), miért cserélődnek hétről-hétre?

Másodszor, az olyan kijelentést, hogy "nem ültettek mellém senkit, hogy betanítson", főleg nem értem. Hogyan lehet egy olyan fontos helyre, mint a pénztár beültetni valakit betanítás nélkül, különösen akkor, ha nem csak pénzt kell kezelni, hanem "ezerféle" kupont.

Itt el is érkeztünk az utolsó, harmadik ponthoz. A betanítás mellett szükség lenne egy a pénztáraknál elhelyezett folyamatleírásra is, amiben lépésről lépésre leírnák a pénztárosnak, hogy melyik kuponnál mit kell nyomni, beütni, lehúzni. A kuponok kezelésének a problémája ugyanis nem egyedi. Nem értem, hogy legalább ennyit miért nem tesz meg a vezetőség a vevők (és talán a pénztárosok) kedvéért?

És akkor még a valóban állandóan visszatérő problémát, a rengetegféle péksüti fel-nem-ismerhetőségét nem is említettem...

Talán az a baj, hogy ezek a problémák nem jutnak el a vezetőséghez, mert még én sem írok be ezek miatt a panaszkönyvbe?

Nem, ez nem én vagyok. :)

De határozottan tetszik Ingrid Stone-nak a hozzáállása, ugyanis őróla van szó. Panaszkodásaiban tényleg nem az a lényeg, hogy kapjon valami kis ajándékot, hanem az, amit ő is elmond, hogy "a fogyasztónak joga van hozzá, hogy komolyan vegyék."

Továbbá figyelemre méltó megállapításokat tesz: ne szabványlevélben reklamálj, mert akkor a panaszod is szabványos lesz. Címezd a lehető legmagasabbra szintre a leveled, mert így garantálható, hogy el is jut ahhoz, akinek érdemben kell vele foglalkoznia (és foglalkozni is fog vele). Persze, ha jobban belegondolunk, már amiatt is lehetne reklamálni, hogy miért kell egy kis himi-humi panasz miatt a vezérigazgatót megszólítani? További jó tanács a panasz stílusára vonatkozik (legyél udvarias) valamint a panasz megírásának az idejére: lehetőleg a probléma felbukkanása utáni 1 órán belül tedd meg a panaszt. Ezenkívül persze alapszabály, hogy csak írásban reklamálunk.

Azt hiszem, Ingridnek nagyon jó szeme van a veszteségek felismeréséhez, és ahhoz is, hogy tenni és tetetni is kell ellenük valamit!

Micsoda hülye kérdés ez? Hát magyarul... :) A válasz azonban nem ilyen egyszerű, mert arról van szó, hogy az elismerésedet, sőt a szeretetedet milyen nyelven fejezed ki?

Pár éve olvastam Gary Chapman Egymásra hangolva című könyvét. Zseniálisnak tartottam, és tartom ma is. Arról szól, hogy Chapman rájött, miközben házaspárok kapcsolati problémáit próbált segíteni megoldani, hogy az emberek nem azonos nyelvet beszélnek, amikor elismerést adnak másoknak vagy kapnak másoktól. A "nem azonos nyelv" konkrétan 5 különböző nyelvet jelent, és jellemzője ezen nyelveknek, vagy inkább a beszélőjüknek, hogy mindenki legszívesebben azt a nyelvet beszéli, amelyiken szeretné, ha hozzá szólnának. Magyarán: amilyen módon szeretném, ha engem elismernének, olyan módon ismerem el én is a másikat. Példa: én almát szeretnék kapni, ezért másoknak is almát adok, hiszen ha én szeretem az almát, akkor biztosan más is szereti. Pedig lehet, hogy mások inkább körtét ennének (amit én utálok), és elhajtanak az almámmal együtt, én pedig szomorkodok, és nem értem, hogy mi a baj. A körtére vágyó pedig azt hiszi, hogy én nem szeretem őt, hiszen ha szeretném, akkor körtét vittem volna neki.

Szóval Chapman felfedezte, hogy nagyon nehéz embertársaink kedvére tenni, de máris könnyebb lesz, ha megpróbáljuk megtanulni azt a nyelvet - ő szeretetnyelvnek nevezte el - amit a másik ember, jelen esetben a házastársunk beszél. Szerencsére szeretetnyelvből csak 5 van: ajándékozás, minőségi idő, szívességek, testi érintés és elismerő szavak. Ha a nejed azt szereti, ha ékszert kap tőled, akkor az ajándékozás az ő elsődleges szeretetnyelve. Ha a férjed megsértődik, mert elutasítod az esti közeledését, akkor a testi érintés az ő elsődleges szeretetnyelve. Állítólag. Mert hogy Chapman is kitér arra a könyvében, hogy ez nem mindig igaz. A nőkről általában azt hiszik, hogy az ajándékozás a fő szeretetnyelvük (vö. "csak a pénzéért szereti"), de ez nincs mindig így. Én például utálok ajándékot kapni. Ugyanakkor Chapman azt is megállapította, hogy azok a férfiak, akik azt hiszik (azaz a férfiak igen nagy része), hogy a testi érintés az ő elsődleges szeretetnyelvük, kis önvizsgálattal rájönnek, hogy a szexhiánynál sokkal jobban bántja őket, ha mondjuk a nejük szavakkal nem ismeri el a teljesítményüket (nem az ágybélire gondolok :). A lényeg kettős: tudjuk, hogy nekünk mi a szeretetnyelvünk, azaz a fenti 5 közül melyiken szeretnénk, ha elismernének és szeretnének minket, és ezt adjuk is a párunk tudtára, mert magától nem fogja kitalálni. A lényeg másik fele viszont az, hogy ne higgyük azt, hogy mert a mi szeretetnyelvünk a minőségi idő, attól még a párunké is az. Ha mázlink van, akkor ugyanazt a nyelvet beszéljük. De lehet, hogy ő az ajándékoknak örül jobban, vagy a szívességeknek. Kérdezzük meg, ha nem vagyunk biztos!

Mi köze mindennek a leanhez?

Amikor Chapman fenti könyvét olvastam, rögtön arra gondoltam, hogy mekkora elmélet lenne ez a munkahelyre alkalmazva. Mert ha az én szeretetnyelvem mondjuk a minőségi idő, akkor nekem ez nem csak mint házasságban, kapcsolatban élő embernek az, hanem "sima" emberként, dolgozóként is! Eltelt pár év, Chapman kijött olyan könyvekkel, mint például a Kamaszokra hangolva (ugyanez az 5 nyelv a tinikre vonatkoztatva) és több másikkal, majd elméletem beigazolásául megjelent A munkahelyi elismerés 5 nyelve c. mű is.

Természetesen ugyanerről az 5 nyelvről van szó. A munkahelyi elismerés pedig mi más lenne, mint a motiválás és a munkánk elismerése? Mivel, hogyan tudod motiválni azt az embert, akinek az ajándékozás a szeretetnyelve? Akinek a minőségi idő? Akinek a szívességek? Akinek az elismerő szavak? Akinek a testi érintés? Na, ez utóbbi emberek bajban vannak... a testi érintés a munkahelyen nem annyira ajánlott motiválási eszköz, ha értitek mire gondolok... de van megoldás. Fentebb is írtam olyasmit, hogy "elsődleges szeretetnyelv". Azért írtam így, mert mindenkinek van másodlagos is, sőt olyan is, ami teljesen hidegen hagyja, mint engem az ajándékozás. Akinek a testi érintés az elsődleges, az a munkahelyén vegye elő a másodlagost!

Azt javaslom, mindenképpen olvassátok el Chapman mindkét könyvét, előbb az elsőt, az Egymásra hangolvát, és csak utána a Munkahelyi elismerés 5 nyelvét! Remélem, olvasás közben rájössz, mi az elsődleges szeretetnyelved, és talán arra is sikerül rájönni, mi a főnöködé! :)

Az egész arról jutott eszembe, amit a lopásról írt bejegyzésem végén írtam, hogy a bűnözőknek nincs szükségük lean tréningre. Kérdés viszont, hogy vajon segítene-e az egyik pláza pizzázójának személyzetén, ha beíratnánk őket egy Just in time tanfolyamra?

Ebben a pizzázóban szeletpizzát is árulnak, valamint tésztaételeket. A szeletpizzát 2 darab óriáspizzából vágják, az óriások kb. 60 cm átmérőjűek. Egy-egy óriáspizzán többféle feltét is van az egymás melletti szeleteken, az egyik gombás, a másik kolbászos... láttatok már ilyet, tudjátok, miről van szó. Amikor először vettem ott egy szelet pizzát, kolbászos-baconöst kértem, mert imádom a bacont. Pont még az az egy szelet kolbászos-baconös volt, a többinek a jó fele gombás volt, a maradék pedig sonkás és egyéb. Mázlim volt, gondoltam.

Aztán amikor másodszor mentem, akkor csak 1 óriáspizza volt kirakva a kettő helyett, és annak a szeletei is fent vázolt módon álltak össze: egy csomó érintetlen gombás, néhány sonkás és 1 kolbászos-baconös. Harmadszorra kolbászos-baconös nem is volt, szinte csak gombás. Abból se jött volna már ki egy óriáspizza. Kérdeztem az eladókislányt, hogy nem sül-e véletlenül nekem való feltéttel valami? Azt mondta várni kell kb. 10 percet, mert pont most fogják berakni. Értitek, amikor már nincs, sőt, amikor már szinte semmilyen nincs, akkor rakják be sülni.Vártam. Jött egy vevő, kolbászost kért. Várni kellett volna, ezért elvitt egy gombást.

Jött egy másik vevő, ő tésztaételt kért. Az is frissen készül, ezért a tálcát otthagyta és elment pár lépésre valamiért. A tészta elkészült, és a kislány elkezdett kiabálni: Kész a tészta! Senki nem jelentkezett. Én csodálkoztam, miért kiabál, hiszen a tészta vevője óta nem jött másik vevő, a tálcája is a pulton volt. De a kislány csak kiabált: kész a tészta! Végre megjelent a vevő, a kislány pedig: "Ja, a magáé?" Ekkor kilépett a konyha felől egy srác, és közölte a kislánnyal, hogy elfogyott az elviteles doboz. A kislány reakciója: "Na, nem tudtam, minek örüljek...". Sajnos azt nem láttam, hogy elment volna rendelni dobozt.

Jött még egy vevő. Kért ezt-azt, plusz kapucsínót. Az ez-az elkészült, a vevő várt. Majd két perc múlva a kislány megkérdezi, hogy mire vár még? A kapucsínóra, jött a válasz. A kislány odafordult egy másik lányhoz: nem csináltad meg? Mire a másik: Mit?

Közben elkészült a pizzám. Kirakták, felvágták, és vártam, hogy megkapom a részem. Nem kaptam. Rákérdeztem, mire a reakció: ja igen, milyet is kért?...

Vajon segítene-e ezen a személyzeten, ha valaki elmagyarázná nekik a Just in time mibenlétét? Lehet-e ezt tanulni, vagy semmit nem ér, ha valakiben nincs meg az érzék ahhoz, hogy ne várjon az elviteles doboz rendeléssel addig, amíg az elfogy, vagy ne akkor rakjon be pizzát sülni, amikor már nincs. Meg lehet-e tanítani valakit a zene élvezetére, ha botfüle van? Ha viszont meg van az érzék, akkor mit tudna tanulni még a tanfolyamon? 

Nemrég újra ott vettem pizzát. Már csak az az egy kolbászos-baconös volt, amit elhoztam, de volt még rengeteg gombás, de az egész nem tett ki egy óriáspizzát. Utánam álltak ketten a sorban, szintén kolbászos-baconöst kértek - volna. Várni kell, mondta nekik a kislány. A vevők válaszát már nem vártam meg.

kanban

Szomorú aktualitása van ennek a kis sztorinak: majdnem kiraboltak. Fényes nappal. A Teve utcai rendőrszékház közelében.

10 éve lakom Budapesten és eddig tökéletesen meg voltam elégedve a közbiztonsággal. De tényleg. Ha valaki arra panaszkodott nekem, hogy a közbiztonság romlik, akkor biztosan azt gondoltam, az illető túloz. De most... Békésen megyek az utcán, a hátamon hátizsák, a fülemben fülhallgató, de nem szólt rajta a zene. Éppen ezért egy pillanatra megtorpantam, hogy kivegyem a fülhallgatót a fülemből és elrakjam. Ebben a pillanatban éreztem, hogy valaki nekiütődik a hátamnak. Csodálkoztam, hogy miért megy valaki olyan közel egy másik emberhez, hogy annak megálltakor nekiütközzön? Reflexből azonnal hátrafordultam, és megláttam egy tinédzser fiatalembert, kapucniban, aki röhögve hátrált két lépést a barátnőjéig. Az etnikumukat csak azért nem írom le, mert rasszistának tartanának. A fiatalok nem szaladtak el ijedten, hanem röhögcséltek tovább, majd mintha mi sem történt volna, leelőztek és mentek tovább. Én persze azonnal levettem a hátizsákom és az egyik zsebének a cipzárját elhúzva találtam. Nem tűnt el semmim, ami annak is köszönhető, hogy a papírzsebkendő nem kimondottan kelendő szajré. :)

Mik a tanulságok? Sok van. Egyrészt megdöbbentett, hogy velem ez történik. Megdöbbentett, hogy nem szólt a zene a fülemben, mégsem vettem észre, hogy valaki ott van a hátam mögött és matat a hátizsákomon. Megdöbbentett, hogy ha nem torpanok meg, akkor talán hazáig észre sem veszem, hogy mi történt!

Aztán elgondolkodtam magán a lopás műveletén és a folyamatán. :) Azon, hogy a bűncselekmény az egyetlen folyamat, amit nem hogy nem kell könnyebbé, egyszerűbbé, hatékonyabbá tenni, de inkább kifejezetten azon kell dolgozni, hogy hogyan lehet bonyolultabbá, nehezebbé, rizikósabbá és hasznot nem hozóbbá tenni. Nagyon sok cikk foglalkozik azzal, hogy hogyan tudjuk meggátolni, hogy ne raboljanak ki minket. Mint a példámból is látszik, sehogy sem tudjuk meggátolni, még egy olyan helyen sem, ahol elvileg több a rendőr, mint máshol.

De amit tenni tudunk a kizsebelés ellen az az, - amit én is tettem - hogy kevésbé hasznot hozóvá tesszük magunkat a tolvaj számára. Ez bonyolultan hangzik, de csak annyit jelent, hogy bár annak ellenére, hogy eddig megbíztam a közbiztonságban, a hátizsákomba mégis úgy pakolok, hogy ne tudjanak értéket ellopni tőlem. A módszer rém egyszerű.

Én a sokzsebes hátizsákokat szeretem. Egyrészt így tudok 5S-t alkalmazni (mindennek van helye és minden a helyén van), másrészt a potenciális tolvaj ellen ez a leghatásosabb. Ha csak egy rekesze van a táskának, pláne, ha az könnyen hozzáférhető módon nyílik, akkor a tolvajnak könnyű a dolga. 

A tolvajhoz legközelebb eső zsebekbe csupa számára értéktelen dolgot kell tenni. Például az én "majdnem kirabolt" zsebemben csak papírzsebkendőt tartok, ezt bátran vihetik. A következő legkönnyebben elérhető zsebben olyan apróságok vannak, mint dezodor, fésű, nedves törlőkendő, ragtapasz. Ezek sem fognak megártani a tolvajnak, ha netán ellopná (feltéve, ha használná őket :), nekem pedig könnyen pótolhatóak. A lényeg, hogy a könnyen elérhető helyekre semmi értéket: iratokat, BKV-bérletet, kulcsot, könyvtári belépőt, vagy pláne telefont és pénzt ne rakj. Ezeknek a "fő raktérben" van a helyük. De ott sem mindegy, hogy hol.

Olvastam arról a trükkről, hogy esetleg késsel kivágják a táska alját és úgy pottyannak az ölükbe az értékek. Ezért én a hátizsákom aljában esernyőt hordok (még hetekig tartó 40 fokos szárazság idején is), ami nem hogy nem potyogna ki, de felülről, hagyományos módon is nehéz kivenni. Erre jön a vizespalack (ez is mindig van nálam), azaz megint csak olyan holmik, amik - ha mégis kipottyannának, vihetők. Erre jönnek az értékek, majd ezek szó szerinti betetőzéséül a vászonszatyor, amit nem csak tolvajok ellen érdemes tartani, de az ellen is megvéd, hogy a boltban ne kelljen újra és újra drága pénzen nejlonszatyrot venned.

Persze, ha az egész hátizsákot viszik (amit azért nehéz lenne lelopni a hátadról), vagy leütnek, akkor mindegy, hogy mi hol van, de most nem is erről az esetről beszélünk. Ha sok apró értéked van, akkor érdemes őket még egy külön átlátszó tasakba beletenni, hogy ne kelljen keresgetni őket, ráadásul a tolvaj sem számít ilyesmire, és egy zacsit kiemelni, főleg észrevétlenül, és elrejteni, már nem lehet olyan könnyű.

Hát ennyi. Ha a rablást nem is lehet meggátolni, azért egy icipicit meg lehet nehezíteni a tolvajok dolgát. Nagyon megnehezíteni úgy sem lehet, mert a bűnözőknél leanebb és kaizenelősebb bandát nem lehet találni. Őket aztán nem kell órákig tréningelni a veszteségek felismerésére és a folyamataik hatékonyabbá tételére! :)

Neked milyen trükkjeid vannak a tolvajok ellen?

"A Bitumex cég 2008 óta veszteséget termelt, ezért 2011 nyarán csődhelyzetbe került. A csődhelyzetből új befektető keresésével tudtak szabadulni, de sajnos az elhúzódó válság miatt ez a megoldás sem volt elég a helyzet kezelésére. 2013-ra a helyzet odáig súlyosbodott, hogy a cég - egyébként 2012 őszén teljesen megújított - vezetősége úgy döntött, hogy a drasztikus leépítés és a hatékonyságnövelés az egyetlen út, ami még megmentheti a vállalatot. Ezért 2013 augusztusának végén bejelentették, hogy - érdemeik elismerése mellett, de felmondási idő és végkielégítés nélkül - elbocsátanak több mint 30 főfolyamatot, azok kb. 200 részfolyamatát és alapos vizsgálatnak vetnek alá további több mint 20 főfolyamatot és azok részfolyamatait. A elbocsátott folyamatok között egyaránt megtalálhatóak gyártási, logisztikai és egyéb háttér (pénzügyi, HR és marketing) folyamatok is. Bár a lépést a vezetőség és a szakszervezet is egyaránt drasztikusnak, a cég életében soha nem látott méretűnek ítélte, mindkét fél belátta, hogy a vállalat túlélése érdekében szükséges tevékenység volt. A folyamatleépítésben aktívan résztvevő és a leépítés következtében felszabaduló humán munkaerőt pedig arra fogják felhasználni, hogy belső átszervezésekkel csökkentsék a leterhelt szervezeti egységek munkáját, és hogy a nemsokára - a leépített folyamatok következtében felszabaduló pénzforrás segítségével - induló új fejlesztésekhez és bővítésekhez a szükséges emberi létszámot biztosítsák. A folyamatleépítési hír hatására a cég részvényei újra szárnyalni kezdtek a tőzsdén."

Szürreális hír, ugye? De mégis, hol, melyik törvényben van az leírva, hogy a leépítések során kizárólag embereket lehet kirúgni, a (rosszul működő) folyamatokat pedig óvni kell a végtelenségig, nehogy elveszítsék az egzisztenciájukat?

Új sorozatot indítok. Nincs benne semmi különleges, csak a blog kicsit negatív hangulatú sztorijait akarom vele vidámítani. Biztosan emlékeztek a Lean pozitív "sorozatra". Ez nem azért maradt abba, mert meguntam, hanem mert nincsenek példák, esetek. Persze ha lesz, akkor megírom. Ez a mostani sorozat viszont biztosan kitart 1 évig, pontosabban 12 hónapig, mert arról szól, miért szeretem az egyes hónapokat. Mi bennük a jó?

Nem kell sok mindenre gondolni, csak 4-5 tőmondat, közhely :) havonta, minden hónap elején. A végén pedig néhány kép a Margit-szigetről, amit az adott hónapban készítettem. Kommentben te is leírhatod, hogy te miért szereted azt a hónapot! Kezdjük is!

Szeretem a szeptembert....

...mert szeptember. :) ...mert még jó idő van. ...mert ilyenkor vannak a Kulturális Örökség Napok. ...mert újraindul az Élet és a Munka. ...mert a jó idő ellenére már elő lehet venni a színes őszi ruhákat, cipőket, sálakat. ...mert lehet megint várni a nyarat....

Margit-sziget szeptember 1-jén

A kedvenc fenyőim:

A japánkert kisebbik tavának partján áll a kedvenc fám, aminek sajnos nem tudom a nevét, de ősszel szép pirossá válnak a levelei.

A kis tó közelebbről:

A japánkert egy másik részlete:

Mi történt a nagy tóval? Megmondja a tábla. Vajon kellően japános lesz a növénytársulás?

Ennek a képnek méltó címe lehetne a Száraz tónak nedves partján... szépségre éhes turisták gyönyörködnek a kilátásban. :) (Felhívnám a figyelmet a fákra: már kezdenek pirosodni!)

Lefogadom, hogy akik kicsit is értenek a leanhez, azok most arra gondolnak, hogy ez a bejegyzés az 5 miért módszer 1. miértjéről fog szólni. Pedig nem. Ez a bejegyzés arról szól, hogy mikor volt az, amikor én - legalábbis emlékeim szerint - feltettem életem első, folyamatra vonatkozó miért? kérdését.

A pontos dátum már nincs meg, de az biztos, hogy még általánosba jártam. Tag voltam a falusi könyvtárban, és észrevettem, hogy minden könyv 17. oldalán található egy pecsét, a könyvtár pecsétje. Megkérdeztem Karola nénit, a könyvtárosunkat, hogy miért van pecsét a könyvben? Természetesen magamtól is sejtettem, hogy ezzel jelölik meg a könyvet, mint a könyvtár tulajdonát, de szerettem volna Karola nénitől hallani. Ő megerősítette az elméletemet. Most már csak az volt hátra, hogy megkérdezzem, "És miért a 17. oldalra van elhelyezve a pecsét? Egyáltalán miért kell ide is pecsét, ha a címoldalon már amúgy is van egy?"

Karola néni ezen elgondolkodott - de nem tudott rá válaszolni. Mindig, minden könyvtárban a 17. oldalra is pecsételtek egyet. Ez nyilván valami szabály lehetett. De mikor és hogyan alakult ki? Erre a kérdésre azóta sem kaptam választ...

Te hogyan emlékszel, mikor tetted fel életed első miértjét?

Olvasom, hogy kijött egy rendelet, ami szerint a jövőben a patika forgalma és a nyitvatartási ideje kell, hogy meghatározza, hány gyógyszerészt kell alkalmazniuk.

Ez kiváló ötlet. Sőt, ki kellene terjeszteni minden iparágra.

Tudniillik két legyet ütnek vele egy csapásra. Az első légy: csökken a patikusok munkanélkülisége (bár a cikkben azt olvasom, hogy vannak olyan részei hazánknak, ahol már most sem egyszerű szakembert találni), a 2. légy: végre kihalnának az olyan haszontalan jószágok, mint a leanesek: a lean mérnökök, a lean koordinátorok, a lean menedzserek, nem beszélve ezek leghaszontalanabbjairól, a lean tanácsadókról. :)

Mert ugyan mi szükség lenne rájuk, ha mindössze két, egzaktul mérhető paraméter elegendő arra, hogy megállapítsuk, hány ember képes elvégezni az adott munkát? Ha van X ezer vényem, arra kell Y ember. Pont. Ezen innentől fogva az égvilágon semmit nem kell optimalizálni. Ennyi vényre ennyi dolgozó kell, központilag megaszonták, így hát ez így van jól, akár el tudja végezni ennyi ember a munkát, akár nem.

Most képzeljük el ezt a kánaánt minden más iparágban: 100 kiflinként kell még egy pék. 10 vendégenként kell még egy fodrász. 100 autónként kell még egy sori operátor. Mert csak. Mert ez van a rendeletben. Lesz itt mindjárt 1 millió új munkahely! Ha ezt még megbolondítjuk azzal az ötletemmel, hogy minden X négyzetméteres munkahelyen kötelező legyen Y embert alkalmazni, akár 2 millió új munkahely is lesz, akárki meglássa!

(Ha most valaki azt hinné, hogy a lean arról szól, hogyan rúgassunk ki embereket a hatékonyabb munkavégzésre hivatkozva, az téved. Ez a kis írás arra kíván rávilágítani az irónia eszközeivel, hogy milyen nonszensz felülről, az adott helyi viszonyokat - beleértve a vevők igényét - figyelmen kívül hagyva meghatározni, hogy egy adott munkahelynek hány embert kötelező alkalmaznia. Persze a túlsó véglet sem jó, a minimálnál is minimálabb létszámmal működni - ahogy sajnos ezt sok helyen látom. A megoldás a kettő között félúton van, ezt a félutat segít megtalálni a lean. A félutat pedig úgy hívják: optimális létszám. De azt, hogy mi az optimális, és azt, hogy mi lean és mi nem az, nem a parlamentben kell eldönteni, hanem a gembán.)

Mostanában sokat BKV-zok csupa-csupa olyan vonalon, ahol elsőajtós felszállás van. Ezek a vonalak ráadásul jó hosszúak is, így van időm megfigyelni az utazóközönség reakcióit az új módira.

Örvendetes, hogy a legtöbb ember jól vette az akadályokat és az első ajtón felszállva békésen mutatja jegyét, bérletét. Van viszont még mindig egy renitens csapat, akik - vagy direkt, vagy figyelmetlenségből - nem az első ajtón szállnak fel. Igaz, olyat is láttam, aki hátul szállt fel, és magától előrement mutatni a bérletét. De a legtöbb ilyen hátul felszállónak esze ágában sincs előremenni.

Mi történik ilyenkor? A sofőr minden esetben figyelmezteti az utasokat. Ezt kétféle módon teheti meg. Az első variáció: bekapcsolja A Hangot. A Hang egy bűbájos nőé, aki felvételről elcsacsogja, hogy a buszon elsőajtós felszállási rend van, aki hátul szállt fel, szíveskedjék előrefáradni a jegyével, bérletével. Azonban akármilyen bűbájos is A Hang, senki a füle botját se mozdítja rá. Második variáció: a sofőr mély basszusán belemondja (emelt hangon, némi kioktató éllel) a hangosba, hogy "Ha az úr/hölgy befejezte a telefonálást, akkor jöjjön előre megmutatni a bérletét!" Mire az úr/hölgy ijedten ugrik, és lohol előre. Érdekes módon, bármilyen tömött a busz, ilyenkor mégis minden renitens tudja, hogy őhozzá szólnak...

Hiába, a személyes kapcsolatnak, a személyre szabott kommunikációnak a BKV-n is meg van a maga varázsa és hatása. Ne becsüljük le! :)

Vannak iparágak, vannak projektek, vannak helyzetek, amikor én nem nagyon propagálnám a one piece flow-t. Ilyen a Móricz Zsigmond körtér esete is.

2003-ban költöztem fel Budapestre, a fent említett térre. Ha azt mondom, hogy térRE, akkor az nem azt jelenti, mint az eladó/kiadó lakások hirdetésében a "Blaha Lujza téri" szókapcsolat, amikor valójában minimum 4 utcányira van a Blahától a hirdetett lakás. Én tényleg a körtéren laktam. Amikor felköltöztem, éppen fel volt túrva, homokbuckákon és pallókon át lehetett csak közlekedni. De hát minden elmúlik egyszer, a feltúrást betemették, pompás - és roppant csúszós - térkővel szépen le is térköveztek mindent, örültünk neki.

Aztán elkezdték építeni a 4-es metrót. A betemetett feltúrásokat újra feltúrták, a térkövet felszedték, az építési terület köré palánkot húztak. Ekkor tanultuk meg, hogy a házból nem szabad nagy svunggal kijönni, mert akkor lefejeljük a palánkot. :) Ez az állapot eltartott pár évig. Én 2009 karácsonyán elköltöztem a térről, - nem az építkezés miatt - de ma is járok arra hetente legalább 2-3-szor. Így nagy örömmel vettem tudomásul, hogy idén nyáron, azaz 3 és fél évvel az elköltözésem után, eltűnt a palánk!

És elkezdték átépíteni a Gombát, aminek a lepusztultsága vetekedett a Várbazáréval, a szépsége viszont sajnos sokszorosan alulmúlja azét. Így hát, bár a metróépítkezés után lassan normalizálódna a helyzet a körtéren, most a Gomba miatt van újra feltúrva minden.

Vagyis, összegezve, 2003 nyara óta idén, azaz 2013 nyaráig, a körtér 10 (tíz) éve állandóan fel van túrva! Igen: 10 éve! Tulajdonképpen, ha belegondolok, nekem, bár 10 éve élek itt, fogalmam sincs, hogyan néz ki a körtér valójában. Talán rá sem ismernék, ha egyszer elkészülne... :)

Mi ebből a tanulság? A one piece flow (azaz egydarabos gyártás) építkezések, felújítások esetén nem működik. Hihetetlenül elnyújtja a megvalósulás idejét és hihetetlenül drágává teszi, a kényelmetlenségről, környezetszennyezésről nem is szólva. A körtéren vannak olyan részek, amiket a 10 év alatt talán háromszor is letérköveztek, és ugyanannyiszor felszedtek. Ez így nem megy.

Az első dolog, amit a várostervezőknek és városvezetőknek nagyon meg kellene tanulniuk, az a tervezés tudománya, és NEM a 4 éves ciklusokban való gondolkodás. Sokat kérek? Sajnos azt hiszem, igen...

Persze, mit lehet tenni a "most van rá pénz, ezért most csináljuk meg" elvvel szemben? Ötleteket kommentben várok!