Megoldva.

Olvasom a hírt, hogy egy amerikai srác már túl van az egymilliomodik Wikipédia-szerkesztésén. Aki olvassa a blogom, az tudja, hogy én is szerkesztem a Wikipédiát, és még a Wikimédia Magyarország Egyesületnek is tagja vagyok, mert fontosnak tartom a Tudás terjesztését, de azért egymillió szerkesztésem még 100 éves koromra sem lesz, pedig az még jócskán odébb van. Szóval le a kalappal a srác előtt, tényleg emberfeletti a teljesítménye, ha csak a darabszámot vesszük.

Ami azonban legalább ennyire megfogott a cikkben az az, hogy a cikket író újságíró végre rájött, mi okozza azt, hogy egyre kevesebb a szerkesztő a Wikipédiában. Nem csak a magyarban vagy az angolban, hanem úgy világviszonylatban. A szerkesztők száma azért csökken, "mivel a szerkesztők áldásos munkáját az oldal anyagilag nem értékeli". Pont. Hogy mi ott az egyesületben mennyit agyalunk ugyanezen, hogy miért csökken a szerkesztőszám, az újságíró meg csak úgy bumm, rájön. Nincs ezzel baj, hogy rájött végre valaki, elvégre a lean tanácsadók is azt állítják magukról, hogy csak úgy odamennek a céghez, és pár nap alatt rájönnek a probléma gyökérokára. A különbség csak annyi, hogy az újságíró nem lean tanácsadó. Nem hiszem, hogy akár csak annyi időt is rááldozott volna a Wikipédia helyzetének a tanulmányozására, mint az a lean tanácsadó, aki legalább pár napig tanulmányoz egy céget, de inkább tovább.

Jó lenne persze, ha ilyen egyszerű lenne a szerkesztők elmaradásának a megoldása, de hát mint minden, ez is bonyolultabb ennél. Például a Wikipédia már több, mint 10 éve létezik. Az embereknek komolyan 10 év kellett ahhoz, hogy rájöjjenek, hogy jé, itt nem fizetnek a munkámért, nem is jövök ide többet? Vagy mégis csak valami más lehet a gyökérok? De vajon mi? Na, erre kellene rájönni. Újságírók kíméljenek, kivéve, ha wikipédisták is egyben (azaz nap mint nap kijárnak a gembára.)

Ezt a gembára (nem) járós dolgot egyébként a kártyások úgy mondják, hogy "kibicnek kuss". :)

BKV-buszon utazván hallgattam két lány beszélgetését. Az egyik a legapróbb részletekig elmesélte a másiknak, hogyan zajlik egy napja az egyik hipernél, mint pénztáros. Elkezdte a folyamat leírását a reggeli munkába érkezéssel, azzal, hogy hogyan kell belépniük a portán (átnézik befelé is az értékeiket, névre szólóan le kell adniuk a magukkal hozott ennivalót, stb.), azon keresztül, hogy hánykor és hányszor mehetnek mosdóba, hogyan lehet eltölteni az ebédszünetet, mekkora összeget vehetnek át készpénzben a vevőktől, milyen esetekben kell a főpénztároshoz fordulni, stb., egészen a hazamenetelig. A lány elbeszélésében az volt az érdekes, hogy állítása szerint alig 1-2 hete dolgozik csak a cégnél, mégis olyan lényegre törően és pontosan, részletekbe menően tudta megfogalmazni a munkáját, ami igen ritka. Ráadásul mindezt folyamatosan mesélve, gördülékenyen, anélkül, hogy folyton megjegyezte volna, hogy "ja, és azt elfelejtettem mondani, hogy..." Tulajdonképpen ha lett volna nálam papír és ceruza, akár VSM-térképet is rajzolhattam volna. :) Elgondolkodtam, vajon hányan tudnák így elmesélni a saját munkanapjukat?

Kíváncsi lennék, van-e olyan bátor leanes szakember, aki fel merné venni a harcot a Munkahelyi Pazarlóval. Vajon ki bírná tovább? :)

Ezt találtam az egyik bank honlapján:

 Ez még akkor is alapvetően jó ötlet, ha egyrészt nem valószínű, hogy minden fiókra érvényes, másrészt ha kis is írják utána, hogy 

Kis befektetés, nagy változás.

Azt olvasom a neten, hogy július 1-től változik a munkavállalóknak adható szabadságok száma. Pontosabban nem is változik, hiszen a 20 nap alapszabadság megmarad, csak az eddig ezen felül járó életkor szerinti szabadságnapok változnak járóból pótszabadsággá, amiktől a kollektív szerződésben vagy egyéni megállapodásban el lehet tekinteni. Tehát pl. egy 45 éves embernek jár 20+10 nap, mint eddig, de az új munkahelyén csak úgy veszik fel, ha a +10-ről lemond. Mekkora találmány ez már! Ettől aztán tuti felpörög majd a gazdaság! A sok jómunkásember otthoni lébecolás helyett majd jól termeli a GDP-t! Pihenni meg úgyse kell, mert amúgy sincs szabadon, nyaralásra elkölthető pénze...

De nekem még ennél is jobb ötletem van! Mi lenne, (de igazán csak a játszási kedvéért képzeljük el) ha a munkafolyamatokból kiszednénk a veszteségeket, kiegyenlítenénk a termelést, egyenlően terhelnénk le a munkásokat, meg hasonló érdekes dolgokat csinálnánk és talán akkor nem kellene őket az utolsó zsírcseppig kifacsarni, (mert hát nyilván az a probléma, hogy nincs elég eladásra váró áru a raktárban, azért kell lemondani a pihenésről, hogy még többet termeljünk*) és akkor akár mind a 30 nap szabadságra is elküldhetnénk az embereket? Még az is elképzelhető, hogy akkor vidámabbak lennének. Vagy egészségesebbek. Vagy motiváltabbak. Vagy csak kevésbé éreznék magukat kifacsart és semmibe vett lócitromnak. Hiába, nálunk az ember a legnagyobb érték!

Na, milyen ötlet?

*és ezt a parlamentből nyilván kiválóan látják.

A képhez cikk is tartozik Héder Sándor blogjában, ahonnan újabb (illetve régebbi) írására átnavigálva el lehet olvasni a Szenvedők, Lázadók és Cselekvők jellemzését is.

Akkor, amikor te ezeket a sorokat olvasod, én éppen bementem az irodába. Ugyanis múlt héten megjött az email, hogy kinek mikor, melyik napon és hány órára kell bemennie a Lurdy Házba, átvenni a felmondólevelet, és kilépni a cégtől - végre. Már február 3-án leálltunk, azóta nincs munka, de munkaviszony van, és ezalatt a 2 hónap alatt annyiszor kellett bemenni az irodába valamit intézni, reklamálni, aláírni, átvenni, leadni, nem is beszélve az emailváltások tömkelegéről, hogy az már felért egy zaklatással. Ha vége van, akkor legyen vége, de ez az agonizálás, hát ez szó szerint halálos. No de végre vége, még ha a vég nem is boldog, és emiatt bizonyára szükség lesz még utómunkára.

No de nem erről akartam írni, hanem arról, ami ennek kapcsán eszembe jutott. A Be kell menni az irodába-jelenségről. A saját bőrömön is tapasztaltam, amikor még gyárban dolgoztam, és persze máshol és mások által is láttam-hallottam, hogy ha az irodistának dolga van velünk, dolgozókkal, akkor nekünk kell befáradni hozzá. Az igen ritkán fordul elő, hogy az irodista fárad ki hozzánk a sorra (a "sorba" beleértve a mi irodánkat is.) Egyedül talán a bérjegyzéket és a cafeteria-utalványokat szokták körbevinni, de ez sem lehet feltétlenül igaz minden cégre. És ezt sem az irodista végzi általában, hanem a sori dolgozó csoportvezetője bemegy az irodába a cuccért, és ő osztja ki a soron vagy az öltözőben, mikor hogy.

Ha valami ügyes-bajos dolga akad a dolgozónak, például bekérnek tőle valami papírt, akkor is a dolgozónak kell befáradnia az irodába, elvégre benne a nevében: "iratokat kell LEadni". Nem arról van tehát szó, hogy az irodista BEgyűjti őket, hanem a dolgozó adja le. Márpedig ugye aki lead, az megy be és ad le. Eközben áll a sor, vagy a dolgozó az igencsak szűkre szabott szünetét használja erre? Na zakson, kit érdekel, az iratot le kell adni. Ha pechje van, még egy szünetet rááldozhat, mert az irodista éppen akkor, amikor a dolgozónak szünete van, nincs a helyén.

Olyan is van, hogy valamit át kell venni. Természetesen az irodában, hol máshol? Magam láttam az alábbi esetet: a cég elhatározta, hogy minden dolgozónak kötelező lesz köpenyt hordani. Flottul is ment a projekt addig, amíg össze kellett írni, ki hányas méretet hord és megrendelni a köpenyeket. De a szétosztás körül már bajok voltak. Ugyanis amíg a méretösszeírás takarosan ment, (minden csoportvezetőnek össze kellett írni a saját csoportjának a méreteit és név szerint leadni a listát), a szétosztást nem úgy csinálták, hogy az irodista elővette a csoport listáját, összekészítette a csoporttagok köpenyeit, kivitte az üzembe és a szünetben pikk-pakk kiosztotta a csoporttagoknak, majd ugyanezt megcsinálta volna a többi csoporttal a többi szünetben. Nem, ez így túl egyszerű lett volna. :) Inkább behívták a csopvezt és közölték vele, hogy a szünetben minden dolgozója jelenjen meg az irodában köpenyátvételre. Még így is mehetett volna flottul a dolog, ha az egyes csoportok köpenyeit egy csomagba rendezik. De nem így történt. Takarosan ki volt helyezve az összes köpeny a székekre összehajtogatva, és a csöppnyi irodába betóduló kétcsoportnyi ember (mert a könnyebbség kedvéért egyszerre két csoportot hívtak be), elkezdte feltúrni a halmokat. Volt is móka, kacagás amikor valaki a kicsi női helyett nagy férfiköpenyt próbált fel, csak úgy visszhangzott a folyosó.

Sajnos a hanghatások elérték az igazgatói irodát is, ahonnan az igazgató ki is vonult, hogy szemrevételezze a gembát. Benyitott, megdöbbent, és szúrós tekintettel ránézett a dolgozókra, hogy mit keresnek itt? miért nem dolgoznak? nincs még vége a szünetnek? igyekezzenek az átvétellel! Az irodisták rákontráztak: gyorsan, gyorsan válogassátok ki, hogy kinek melyik a jó, gyorsan aláírni, és futás dolgozni! Dolgozók néma csöndben, szemlesütve, ámde villámgyorsan válogattak, átvettek, aláírtak, futottak.

Igazgató megnyugodva visszasétált az irodába, nem is gondolva arra, hogy bár nézni ugyan nézett, de nem látott...

Néha a való életben is ugyanaz az arány, mint az üzemben: 99,9% nem értékteremtő, 0,1% értékteremtő tevékenység.

Kedves férfiolvasóim ne felejtsék el, hogy a büdös pacsulival való locsolást a hölgyek határozottan veszteségnek tartják, ellenben egy szép piros tojás mindig érték...

Kellemes Húsvétot!

(A kép innen való)

Mostanában sokat nézegetem az álláshirdetéseket. Az összes fellelhetőt átnézem, még azokat is, amik nyilvánvalóan nem nekem szólnak, mint pl. jogász, orvoslátogató vagy biztosítási ügynök. Igen érdekes darabokat találok köztük. Most például egy olyat találtam, ahol - talán az aktuális trendekhez igazodva :) - az önplagizálás esete forog fenn.

Erről az elmúlt rendszer egyik vicce jut eszembe azokból az időkből, amikor az orosz nyelv tanítására való áttéréskor a tanár csak pár leckével járt előrébb, mint a tanítvány. A vicc  így hangzik: "Egy hirdetés szövege: orosz órát adok-veszek." :)

És mi az a C? Természetesen a PDCA céje, ami már megint hiányzik.

Hétvégén átnéztem a naptáram, hogy mi is vár rám áprilisban, és kiderült, hogy fogászati ellenőrzésre kellene mennem. Brrr... :) Erről viszont eszembe jutott egy határozottan lean pozitív eset, ami tavaly szeptemberben történt. Új fogorvost kerestem, mert az előző, akinél voltam, nagyon drága volt, és se a szolgáltatás körítésével (kommunikáció, ill. annak hiánya, várakozás) nem voltam megelégedve, se magával a szolgáltatással (baromi drágán csináltak egy tömést, ami alig több, mint fél év után elkezdett mozogni, természetesen már a garanciális időn túl, de amúgy sem mentem volna vele ugyanoda vissza). Sajnos egészen addig nem volt állandó fogorvosom, mert ezek a problémák, amiket felvázoltam, minden korábbi orvosnál jelentkeztek, pedig mind magánorvos volt, puccos rendelőben. Kár, hogy egyes orvosok (nyilván nem mind), a beszedett pénzt a puccra költik a szolgáltatás minőségének a javítása helyett. Mint a példám mutatja, a drága és nyilván korszerű fogászati berendezések vásárlása és az ultramenő váró teával, tévével és internettel csak egy dolog...

Szóval új fogász kellett, és a kollégáim segítségével találtam is egyet, aki most megfelelőnek is látszik, most fogok menni hozzá harmadszor, ami egyéni rekord. :) Szeptemberben rendbe hozta az előző fogorvos által elrontott fogam, egyéb kezeléseket is kaptam és annyi jótanácsot, hogy még nekem kellett megkérnem, hogy hagyja már abba a beszédet, mert nincs időm estig a székben ülni. :) Az előző fogorvosokból az árakon kívül mindent harapófogóval kellett kihúzni... Mindehhez baráti árak párosultak és egy jó hangulatú /de nem puccos/ rendelő, központi helyen. De nem az orvos a lean pozitív ebben a történetben, bár ő is lehetne.

Hanem a fogröntgen. Ugyanis azelőtt mindig olyan helyre mentem, ahol helyben megcsinálták a röntgent, HORRIBILIS áron. Most mondjátok meg, mi kerül egy, azaz 1 darab fog megröntgenezésén 7000 forintba?! És persze egy kezelés alkalmával nem egyszer, de kétszer kellett röntgenezni, előtte és utána. Az új orvosomnak nincs saját röntgene, de elküldött egy főleg fogászati röntgeneket készítő laborba, ami a Kálvin térnél működik, és Radio Dentalnak hívják. Először kértem időpontot, bár a telefonban mondták, hogy nem szükséges. No, gondoltam, nem lehet nagy forgalom... pedig volt. Odamentem az időpontra, bejelentkeztem a recepción, és még le sem raktam a táskám, már szólítottak is. Panoráma röntgent kellett csinálni (mivel először voltam ennél az orvosnál) és a problémás fogamról egyet külön. Nagyjából 3 perc alatt végeztünk és nem volt az a kellemetlenség sem, amitől nagyon féltem, hogy nekem kell a ujjammal az filmet a szájpadlásomhoz tartani. Nem tudom, hogy csinálták, de itt nem kellett nekem szerencsétlenkednem, míg a drága fogorvosnál igen... Utána mindössze 15 percet kellett várni az előhívásra, majd fizethettem: 3500 a panoráma, 700 a külön fog. Nem kicsit csodálkoztam, lélekben fel voltam készülve egy óriási számlára. Amikor az időpontra jelentkeztem, nem kérdeztem meg az árakat, hiszen úgyis magasak, akkor meg minek idegesítsem magam előre? :) A 15 perces várakozás alatt pedig láttam, hogy bizony van forgalma a helynek jócskán, és mégsem kellett senkinek sem várakoznia, még annak sem, aki nem időpontra jött. Utána még egyszer el kellett mennem ide egy másik fogammal, de akkor már nem kértem időpontot, mert minek. A menetrend ugyanaz volt: odaértem, pici várakozás, szólítás, felvétel, 15 perc előhívás, fizetés (700 ft), viszlát.

Soha többet nem megyek olyan fogorvoshoz, aki maga röntgenez. A kényelmetlen "kényelem" nem ér meg 10-szeres árat!

(A Lean pozitív sorozatom olyan cégekről szól - névvel kiírva - ahol lean szemléletű szolgáltatást kaptam függetlenül attól, hogy a cég alkalmazza-e a lean módszertant.)

Túl sokat járok boltba, az a baj. Mert ha kevesebbet járnék, kevesebbet bosszankodnék, igaz, akkor Kellér Dezső is ritkábban jutna az eszembe.

Még hétfőn például az történt, hogy lemértem két almát, a gép ki is adta a vonalkódot. Csakhogy a vonalkódos papíron alig látszott valami. Szóltam az ott éppen rakodó boltosnak, hogy ki kellene cserélni a papírt vagy a festéket a gépben. Ó, nem azokkal van baj! De amúgy ez a papír jó, mert látszanak a számok a vonalkód alatt! És pakolt tovább. Nekem ebben a pillanatban nem más, mint a felejthetetlen Kellér Dezső jutott eszembe, ugyanis neki volt egy olyan konferansza, amiben azt ecseteli, hogy az eladók szinte vidáman mondják bele a képünkbe, hogy "nincs!" Ez a boltos is igen vidám hangon közölte velem, hogy nem a papír és a festék a rossz (bár az nem derült ki, hogy mi). No, hát ha jó így is, akkor nincs mit tenni, mentem tovább a kenyerekhez.

Ott is éppen pakolták ki a teljesen üres polcokra az előrecsomagolt kenyereket két hatalmas oszlopról. Az oszlopokban voltak ládákban felhalmozva a kenyerek. Graham kenyér még nem volt kirakva, ezért megkérdeztem ezt a boltost is, hogy tessék mondani, Graham kenyeret is ki tetszik majd pakolni? Biztosan lesz a ládákban előbb-utóbb, jött az egzakt válasz. De nem könnyű az oszlopokat szétszedni, folytatta. Gondolom, ezzel arra akart utalni, hogy nem fogja külön az én kedvemért megnézni a ládákat. Még megvártam két újabb láda kipakolását, de nem nyertem, így innen is tovább ballagtam. Elérvén a pénztárhoz, a pénztáros almáim vonalkódját látva csak annyit mondott: Ezt nem hiszem el! Én mentegetőztem, hogy én szóltam az ottani boltosnak, hogy nem jó ez így, de azt mondta, hogy jó, mert még el lehet olvasni a számokat. Hát persze, replikázott a pénztáros, mert nem nekik kell kézzel beütögetni a számokat a pénztárgépbe, ráadásul péntek óta, mert már akkor rossz volt. Nagyokat bólogattunk ezután. De hogy a pénztárosnő jelezte-e a problémát a főnökei felé, azt már nem tudom... Hát szóval így jártam már megint, de az én hibám, mert ha nem hajnali nyolckor járnék vásárolni, akkor talán kenyér is lenne már és használható vonalkód is.

Vigasztalásul nézzétek meg Kellér Dezső hivatkozott konferanszát. Valamikor a 60-as, 70-es években készülhetett, és - mily meglepő - minden szava igaz ma is. Lehet, hogy a világunk mégsem rohan annyira? :)

Forrás: hungarfield.freeblog.hu