A minap együtt kávéztam Kosztolányi Jánossal, a Lean Szótár kiadójával. Mondanom sem kell, a témánk a lean volt, asztalszomszédaink legnagyobb örömére . Szóba került az is, hogy vajon van-e értelme a VSM-nek, vagyis az értékáram-elemzésnek.

Hogyne lenne. Csak nem az, hogy a végén kijöjjön egy meglehetősen (és meglepően) kis szám, amit hatalmasnak tűnő munkával egy icipicivel nagyobb számmá alakítunk.

Sokan összekeverik egy dolog lényegét, értelmét a dolog végeredményével (bár tény, hogy néha a kettő ugyanaz, de néha nem). A VSM esetében is szokott így történni, ahogy János szavaiból kivettem, példákat is hozott rá. A VSM ugyanis arról szól dióhéjban és végtelenül leegyszerűsítve, hogy aprólékosan felmérjük egy termékünk/szolgáltatásunk gyártási/elkészülési útvonalát (folyamatát) attól a ponttól kezdve, hogy a megrendelés beérkezik, addig a pontig, hogy a vevő átveszi a készterméket vagy szolgáltatást. A folyamat feltérképezése során felírjuk, hogy a félkész termék/szolgáltatás milyen munkafázisokon megy keresztül, mennyit várakozik egy-egy művelet között, milyen készletet tárolunk ahhoz, hogy a kért mennyiséget leszállítsuk, és még ezer dolgot. Miután ezt mind felírtuk, kiszámoljuk, hogy a folyamat során mennyi hasznos munkát ölünk a termék/szolgáltatás elkészítésébe, és mennyi haszontalant. A kettőt elosztjuk egymással, és máris megkapjuk, hogy mekkora a folyamatunk hatékonysága. Ez általában kevesebb szokott lenni 1%-nál.

Jól olvastad. Kevesebb.

Na most, itt jön képbe a VSM értelme és végeredménye közötti különbség. Vannak, akik azt mondják, hogy oké, megtudtuk, hogy a folyamatunk hatékonysága kevesebb, mint 1%. És akkor mi van? Mennyivel vagyunk beljebb?

Én viszont azt mondom, hogy nem az számít, hogy százalékosan mekkora a hatékonyság, hanem az, hogy a vevő mennyire elégedett, mennyire elégedettek a dolgozóink a munkahelyükkel, mennyivel könnyebben, jobban, gyorsabban és olcsóbban végezzük el ugyanazt a munkafolyamatot, és mindezek miatt mennyi profitunk van.

Ehhez alapvetően nem is lenne szükség arra, hogy a végén a hasznos és haszontalan időt elosszuk egymással (azaz egy veszteséget, a felesleges tevékenységet már ki is küszöböltünk a VSM felvételének folyamatából ), hanem csupán az kell, hogy a felvett értékáram-térképet értelmezzük, és megtaláljuk benne a gyenge pontokat, amiket fejleszteni kell.

A VSM bizonyos értelemben a diagnózis, amit felveszünk a betegről, azaz a folyamatról. Diagnózis nélkül nem tudhatjuk, hogy milyen betegséggel állunk szemben, és hogy azt hogyan lehet gyógyítani.

A hír: Ezer embert küldhet el a honvédség

Valami ebből a hírből már megint hiányzik. Mi lehet az? Az meg van, hogy nagy a bürokrácia, ezért ésszerűsíteni kell. Az is meg van, hogy emiatt elküldenek 1000 embert. Az is meg van, hogy ebből hányat küldenek nyugdíjba, hányat szerveznek át és hányat rúgnak ki, akarom mondani hányan "válnak ki a rendszerből és keresnek a szabad munkaerőpiacon állást". Az is benne van, hogy minderre még az idén sor kerül. Sőt, még az ilyenkor elmaradhatatlan cáfolat is bekerült a hírbe.

De valami mégis hiányzik... Hopp, meg van!

Az hiányzik, hogy mi lesz azután, hogy 1000 ember nyugdíjba ment, átszerveződött esetleg kikerült a rendszerből a szabad munkaerőpiacra.

Ugyanis van egy rossz hírem: az ésszerűsítés nem azt jelenti, hogy kirúgunk x darab embert, és onnantól halleluja, már kisebb is a bürokrácia!

A bürokrácia ugyanis folyamat. És amíg a folyamatot nem ésszerűsítik a létszám helyett, addig édes mindegy, hogy a folyamatban ezren dolgoznak vagy tízen. Legfeljebb csak a bérköltség csökken, de a bürokrácia marad. Attól nekem nem kell kevesebb pecsétet beszerezni a kérvényemre, hogy Micikét és Gizikét kirúgják bürokrácia-felszámolás címén.

Kedves Honvédség és Kedves Minden Olyan Cég, Ami Ésszerűsítés Címén Azonnal Gondolkodás Nélkül Létszámleépítést Hajt Végre! Hogyan tetszenek a folyamataikat átalakítani, hogy tényleg kisebb legyen a bürokrácia?

Ha ezt leírnák, na, az lenne az igazi hír!

Holden a blogjában már megint a Toyota-módszerről ír. Két részletet emel ki egy angol nyelvű cikkből, amik közül az első lényege, hogy a Toyotánál nincs ötletdoboz, amibe az emberek ötleteit gyűjtenék, és nem egyént, hanem csapatot díjaznak az ötleteikért. A másik részlet pedig arról szól, hogy a dolgozóknak a folyamatos tűzoltás miatt nincs idejük ötleteken törni a fejüket, de ha lenne idejük, az sem jelentene semmit, mert a vezetők nagy része még abban a hitben él, hogy az ötletelés és a problémákra való válaszok megadása a vezető feladata, és nincs szüksége arra, hogy tanuljon a dolgozóktól.

Nekem a második részlettel nincs vitatkoznivalóm. Nem csak én, mások is sokszor szembesülnek vele, hogy a magyar vezetők nem a dolgozótól várják a megoldást, meggyőződésük, hogy a problémák megoldása és a dolgok (folyamatok) jobbá tétele a vezetők dolga, abba a dolgozónak beleszólása nincs, szerintük amúgy sem ért hozzá. Ez a gondolkodásmód a lean szempontrendszerében az elvesztegetett emberi erőforrás veszteség-kategóriába illik bele.

Annál inkább van hozzáfűznivalóm az első részlethez, mely az egyének helyett a csapat díjazásáról szól.

Ebben az esetben ugyanis nem szabad megfeledkezni a kultúrák különbözőségéről és az általános életszínvonalbeli különbségről sem, ami Japán és Magyarország között fennáll. Sajnos a magyar nép fiai-lányai között sok olyan van, aki úgy gondolkodik, hogy ha nekem nem jó, ne legyen jó másnak se, miért én dolgozzak másokért, miért az én adómból tartják el, stb. Sok az ügyeskedő is, aki más hátán, más kárára próbál előnyökhöz jutni, nem beszélve azokról, akik sokszor mástól várják a megoldást, legyen az a "más" akár a cég, ahol dolgoznak, akár az állam.

Ebben a légkörben kicsit nehezen megvalósíthatónak érzem azt, hogy az ötletekért a csapatot díjazzuk, miközben az ötlet sok esetben egy vagy csak néhány ember fejéből pattan ki. Semmi nem garantálja (szerintem még Japánban sem), hogy a csapatok azonos képességű egyénekből álljanak. Biztosan mindig lesz olyan tag, aki kevéssé aktív, mint a többi. Az aktívak (főleg a fent vázolt speciális magyar gondolkodásmód következtében) joggal kívánhatják, hogy őket jutalmazzák és ne a passzívakat, és főleg ne jutalmazzák őket egyformán, és akkor még nem beszéltünk a csapatok "ügyeskedő" tagjairól, akik mással végeztetnék el a gondolkodás nehéz munkáját, de a jutalomból ugyanúgy részesülnének, vagy azokat, akik egyáltalán nem is hajlandóak gondolkodni, mert nem érzik azt a feladatuknak.

Maslow is megállapította már, hogy a szükségletek lépcsőzetesen épülnek fel. Amíg valakinek a legalapvetőbb szükségletei nem elégülnek ki (pl. evés, lakhatás), addig nehezen lép feljebb olyan szükségleti szintekre, ahol már az önmegvalósításról is szó lehet. A mai gazdasági helyzetben sokan visszacsúsztak/csúsznak az alsó szintekre. Ebben a szituációban kevéssé lesz gondjuk az ötletelés, hiszen a munkahely puszta megtartása a cél. De ha mégis ötletel, és azt látja, hogy ezért mást (is) jutalmaznak, nem csak őt, az bizony több kárt fog okozni, mint hasznot.

Tehát a módszerek szolgai másolása helyett szükséges figyelembe venni a környezetet is, úgy a kulturálisat, mint a szociálisat, főleg, ha emberek motiválásáról van szó. Puszta technikai jellegű módszerek esetében lehet szó szolgai másolásról (pl. a sok hajlongástól ugyanúgy kifárad a japán is, mint a magyar, függetlenül attól, milyen a kulturális háttere és az életszínvonala), ezért a hajlongások kiszűrésére létrehozott módszereket gond nélkül át lehet venni, de ami az emberek motiválását illeti, ott nagyon észnél kell lenni, és alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz, a speciális helyi néplélekhez.

Úgy érzem, Magyarország még azon a szinten áll, ahol már az is előrelépés, ha egyáltalán vannak dolgozói ötletek. A csapatok jutalmazásával talán még várni kellene.

A Lean Thinker blog arról írt, hogy egy beszélgetés során oda lyukadtak ki, hogy az 5S lényege 3 pontban elmondható:

1. Meg van mindened, amire szükséged van.

2. Mindenre amid van, szükséged van.

3. Minden oda tartozik, ahol van.

Azt hiszem, az első két pont nem csak az 5S, de a boldogság lényege is.

Nem sokszor, de előfordul, hogy egy egyértelműen veszteségnek tűnő dolgot sikerül legalább részben értékké változtatni.

Mindannyian egyetértünk abban, hogy a villanyvezetékek és a hosszabbítók nem éppen díszei a lakásunknak, se az irodánknak (ó, azok az íróasztal alatti kábelrengetegek!), de a szükséges rossz, azaz a meg nem szüntethető veszteségek kategóriájába tartoznak. Lehet bűvészkedni ilyen-olyan kábelcsatornákkal, amikbe el lehet őket tüntetni, fel lehet őket tekerni, de igazából ez csak részmegoldás, mivel maga a kábelcsatorna, és az asztal alatti feltekert kábelkötegek is látszanak.

Ha viszont már ott vannak, és nem tudjuk kikerülni a használatukat, miért ne dobnánk fel őket egy kis színnel, lehetőleg olyannal, ami beleillik a lakásunk, irodánk miliőjébe? Így lesz máris a hátrányból előny, a veszteségből érték, de legalábbis kisebb veszteség. Ráadásul, főleg irodákban, de otthon is, a kábelszínezést akár a vizuális menedzsment egyik eszközeként is használhatjuk.

Ha elolvastad a színes kábelekről szóló cikket, talán neked is feltűnt ez a mondat:

"Egyszerre egy színből legalább száz métert kell csináltatnunk, kevesebbet nem tesznek fel a gépre."

Vajon miért nem?

Sokat gondolkodtam, melyik veszteségtípusba illik bele az a hír, hogy káosz van a kombinált mikrohitel pályáztatásban.

Végül is, majdnem mindbe.

Nem megfelelő kommunikáció. Hibás termék. Túltermelés. Felesleges mozgás. Felesleges tevékenység. Várakozás.

De vegyük sorba.

- Nem megfelelő kommunikáció: ellenséges magatartás; hiánypótlás kérésének elmaradása; nem adnak meg határidőt, majd számonkérik annak be nem tartását;

- Hibás termék: hibásan beadott pályázatok; hibásan kiküldött hiánypótlást kérő levelek; nem következetes ügyintézés;

- Felesleges mozgás és felesleges tevékenység, túltermelés: ez érdekes pont, mert ide vehetjük a pénzintézet irreális fedezet-követelését is, amit a cég nem akar teljesíteni (és ezt a bank előre láthatta volna), így az egész folyamat maga feleslegessé válik, ugyanakkor munka volt vele, nem is kevés. De ide sorolható akár az is, ha a pályázatíró nem, csak a pályázó viheti be személyesen a pályázatot. Bizonyára maga a pályázatelbírálás és pályázatírás folyamata is telistele van felesleges mozgással, tevékenységgel (másolás, aláírások és pecsétek megszerzése, adatokért rohangálás, stb.)

- Várakozás: az elbírálásra; hiánypótlásra.

Mi lehet a megoldás? Egyrészt nem kell addig egy pályázatot elindítani, míg az azt kezelő személyzet nincs kellően kiképezve a feladatra. Standardizálni, azaz egységesíteni kell a folyamatot. Igazából nehezen tudom elképzelni, hogy ne lenne egységes szabályzat arra nézve, hogy például a negatív mérlegű pályázókat el kell-e utasítani vagy sem. Miért nem tartják be? Miért hiányos a képzés? Nem megfelelő a tréning? Túl rövid ideig tart? Túl átfogó jellegű a kellően részletes helyett? Van egyáltalán betanítás? Netán egymásnak ellentmondó szabályok vannak?

Amit még hiányolok a cikkből, hogy nem szerepel benne az, hogy mit tettek a pályázatelbírálók a hiányosságok megszüntetésére azon kívül, hogy valószínűleg jól megbüntették Micikét, aki ugyanazon ok miatt egyszer elfogadott, máskor elutasított egy pályázatot. Követik-e a pályázó cégek visszajelzéseit? Figyelik-e, hogy a pályázatot elbíráló személyzet milyen hibázási lehetőségekre hívja fel a figyelmet (például, hogy nem egyértelmű a szabályzat). Mit tesznek a hibák újbóli előfordulása ellen?

És miért érzem úgy, hogy ezek a kérdések mind költőiek?

Nem értem, miért kell meglepődni a Nielsen felmérésén, ami kimutatta, hogy az androidos telefonok használói, bár több, mint 100 000 alkalmazás létezik, csak az 50 legnépszerűbbet töltik le, és ezekkel töltik el idejük 61 %-át.

Már Pareto is megmondta, hogy a hibák 20%-a okozza a meghibásodások 80%-át, hogy a vevőink 20%-a hozza a bevételünk 80%-át. Miért olyan meglepő, ha kiderül, hogy minden más is a Pareto-elv szerint működik?

Az Appleblogon megjelent egy cikk, miszerint az Apple (talán) felvásárolt egy nagyon jó 3D-s térképeket készítő vállalatot, így sokan arra a következtetésre jutottak, hogy mivel az Apple mindig is adott a termékeinek a külső megjelenítésére, így majd a készülékeiken is csillivilli 3D-s térképek fognak megjelenni. Mások szerint viszont a cég éppen az ellenkező irányba halad, mivel levédetett egy navigációs rendszert, ami nemhogy élethű megjelenítésre nem törekszik, de éppen hogy csak az elnavigáláshoz feltétlenül szükséges tudnivalókat jelenítené meg a képernyőkön.

Melyik a jobb? Az élethű 3D-s grafika, vagy a skiccszerű útvonal-felrajzolás? Melyik képvisel értéket? Ha az egyik értéket képvisel, akkor a másik már feltétlenül kommunikációs veszteség?

De mi is a kommunikációs veszteség? Általában (és leegyszerűsítve) úgy definiálják, hogy az számít kommunikációs veszteségnek, ha valaki kevesebb, több vagy más információt kap, mint amire szüksége van. Tehát a túl kevés (skicc), vagy túl sok (élethű 3D) egyaránt veszteség lehet.

Mint mindig, a kommentelők reakciói most is vegyesek: egyesek szerint a 3D nagyon klafa és hasznos, mások azzal érvelnek, hogyha minket kér meg valaki egy útvonal felrajzolására, akkor mi is csak néhány vonallal jelezzük az elágazásokat, és néhány négyzettel, körrel a jellemző és a tájékozódáshoz feltétlenül szükséges tereptárgyakat (hegy, ház, benzinkút).

Két képet mutat a blog a skiccszerű ábrázolásmóddal. Engem egyik sem győzött meg, méghozzá azért nem, mert mind a kettő monokróm, (fehér alapon egyforma fekete vonalak), nincs vastagsággal vagy színátmenettel megkülönböztetve az utcát jelző vonal a mérföldet mutató mérce-vonaltól, összekeverhető a kettő, és ha összekeverhető, az már biztosan veszteség. Főleg egy olyan helyzetben, amikor csak pár másodperced van arra, hogy rátekints az útvonalra.

Talán a középút lesz a megoldás: skiccszerű navigációs ábrázolás, de értelmező színekkel, vonalvastagságokkal. Vagy ki tudja? Lehet, hogy mindkettőre szükség van, mert az emberek agya másképp működik, és egyik ember remekül tudja használni a 3D-t, míg a másiknak a skicc is sok?

A lean fogalomtára szerint érték az, amiért a vevő fizetni hajlandó. De néha ennek ellenére nem könnyű eldönteni, hogy mi az érték és mi nem az. Vegyük például a kupakokat. Én nem szoktam ásványvizet venni, mert csapvizet iszok, másfél litereset főleg nem veszek, ezért nem is vettem észre, hogy kisebbek lettek a PET palackok kupakjai. Megspóroltak rajtuk egy teljes menetet, amitől akár 1-2 grammal is kevesebbet nyomnak, ergo kisebbek és könnyebbek lettek, kevesebb anyag is elegendő a legyártásukhoz. Ugyanakkor a palackok falát is vékonyabbra szabták.

A kérdés, amit ilyenkor minden leanes és nem leanes feltesz, az az, hogy miért? A cégek válasza szerint környezetvédelmi okokból. Egyes fogyasztók véleménye ettől eltér, például van, aki ezt mondja:

„Az új ún. shorty palackok oka nem a kupak, hanem az alapanyag árának 2011-es drasztikus (!) növekedése. A tavalyi évhez képest kb. 50%-kal nőtt az ár. A nyaknál a legvastagabb az anyag, itt tehát palackonként akár 1gr-ot is lehet spórolni. Nagy palackozók napi fél milliót töltenek. Utána lehet számolni... Akkor hogy menne a rinyálás, ha a termék ára nőne meg amiatt mert Kínában kevesebb gyapot volt tavaly... (végig lehet gondolni mi az összefüggés”.

„Ez nem környezet védelem, csak spórolás. Minden gramm műanyagon a gyártó nyer mondjuk 0,1 EUR-t, amennyi palackozott vizet isznak az emberek, simán nő az profitrése 10%-ot;)”

„A környzetvédelem az lenne, ha mindenki csapvizet inna...”

Többen panaszkodnak is az új kupakokra és vékonyabb falu palackokra:

„És a palackzsugorítóba sem lehet befogni az újfajta palackokat. Ha már környezetvédelem.”

„Ettől persze rosszabbul fog zárni és könnyebb lesz egy erőteljesebb csavarintással megszakítani a menetet.”

„Zavar, hogy nem lehet egy jóízűt tekerni rajta, és folyton az az érzésem, hogy nem zártam rá eléggé.
De ez megszokható.
Ennél sokkal jobban zavar, hogy ha a másfél literes palackból akarok egy kézzel önteni, megbillentve nem bírja el a saját (ill. a benne lévő lé) súlyát és hirtelen megtörik, én meg locsolok szerteszét.”

Mások örülnek neki:

„Én örülök a kisebb kupakoknak, minden csökkenés jó, a kis változást is becsülni kell. Az, hogy erre a termékdíj (lehet), a pr (valószínú) vagy ténylegesen a környezetért érzett felelősség (hát peeeeeeeersze, én is ezt mondanám) vitte rá a cégeket, igazából nem érdekel. Mint ahogy az sem, hogy ettől esetleg kényelmetlenebb lett a használatuk.”

„Ha emiatt kevesebb fogy belőle, az már önmagában tiszta haszon. Az ásványvizek több, mint fele semmi extra, csak szénsavas csapvíz.”

Hol az igazság? Jó-e az – történjék bármilyen céllal – ha valami kisebb lesz, ezért kevésbé terheli a környezetet, de kisebbítésének folyományaként kényelmetlenebb használni? Melyik cél az érték? A kényelem mindenáron, vagy a környezetvédelem? Lehet-e priorizálni a célok között, főleg ha számít az, hogy ki tudjuk-e énekelni az emberek zsebéből a pénzt? Eljutottunk-e már odáig, hogy a környezetvédelemnek fontosabbnak KELL lennie az emberi kényelemnél? Vagy tényleg csak a kényelmünk számít, és csak ezért vagyunk hajlandóak fizetni?

A Kossuth Rádió Napközben c. műsorában a lovakról és a lótenyésztésről, illetve ennek költségeiről és a gazdákat terhelő felelősségről beszéltek a minap annak kapcsán, hogy pár hete egy póni megharapott egy embert, aki belehalt a sérülésbe. Az egyik megszólított elmondta, hogy régen jelzésként a harapós lovak farkába piros szalagot kötöttek, ezzel jelezve a ló veszélyes voltát, és ezt elméletben ma is alkalmazni kell. Azt hiszem, ezt nyugodtan nevezhetjük a vizuális menedzsment egyik formájának. Sőt, bízvást nevezhetjük ennek, hiszen ma is jelzést teszünk a veszélyes szerkezetekre. Külön érdekesség, hogy már akkor is a piros színt használták a veszélyesség kifejezésére, mint manapság.

Ha nem jelöljük a veszélyességet, az veszteséget okozhat. Az olyan nyilvánvaló veszteségeken kívül, mint például a balesetek, vagy a fenti esethez hasonló halálesetek mellett veszteség az is, ha pluszköltséget, pluszmunkát okozunk annak, aki a veszélyes tárgyat, állatot vagy helyzetet kezeli. Sajnos, a pluszmunkát az emberek nem tekintik veszteségnek, pedig a lean szempontjából nézve ez is a veszteségfajtákhoz tartozik, hiszen érték az a lean szerint, amiért a vevő fizet, márpedig miért akarna többet fizetni az általunk végzett pluszmunkáért, ha az egyébként elkerülhető lenne?

Amúgy azt hiszem, hogy a harapós ló farkába kötött piros szalag is bizonyítja, – amit én mindig is mondok – hogy a lean nem egy távolkeleti úri huncutság, hanem igenis, a józan paraszti észből táplálkozik.

Holden blogjáról loptam a következő remek kis párbeszédet. Azt hiszem, minden benne van, amit a leanről tudni kell. :)

"-Elvesz mindenünket a nyomorult! Kiszipolyoz minket, és nemcsak minket. Munkatársainkat és azok munkatársait is.
- És munkatársaink munkatársainak munkatársait is - vette át a szót Szten.
- Jól van Szten, ne lovalld bele magad - intette Redzs.
- És mit adott nekünk mindezért cserébe? - kérdezte, majd karját keresztbe fonva mellén, ajkán gúnyos mosollyal hátradőlt, mint aki nem vár választ. Azonban valaki jelentkezett a hallgatóság első sorából.
- Készletcsökkentést.
- Mit? - kérdezte döbbenten Redzs.
- Készletcsökkentést.
- Ó igen. Igen. Azt neki köszönhetjük. Igen, ez igaz.
- És átfutási idő csökkentést - hallatszott hátrábbról.
- Ó, igen, az átfutási idő- helyeselt most Szten, és Redzshez fordult. - Ne feledd, milyen sokáig tartott a folyamat előtte!
- Jól van - hagyta helyben Redzs -, elfogadom. A készletcsökkentést meg az átfutási idő csökkentést. Ezt a két dolgot a leannek köszönhetjük.
- És az 5S.
- Persze, nyilvánvaló, az 5S. Ez nem is vita tárgya, ugyebár. De eltekintve az 5S-től, a készletcsökkentéstől, az átfutási idő csökkentéstől...
- Hatékonyabb kommunikáció!
- Ergonomikus munkavégzés!
- Környezetvédelem!
- Jó, jó, elég volt - próbált rendet teremteni Redzs.
- És az ötletdoboz!
- Igen! - emelte föl a lyukas kanalat Frenszisz. - Az tényleg nagyon hiányozna Redzs, ha nem lenne lean, az ötletdoboz.
- Hibamegelőzés- tódította valaki.
- És, hogy a folyamataink standardizáltak, Redzs - mondta Szten. Frenszisz helyeslően bólogatott.
- Nagyon jól tudja - mondta a hallgatóság felé kacsintva -, hogy kell rendet tartani. Lássuk be, csak a lean képes rá  e g y  i l y e n  helyen, mint ez.
- Jól van! - Redzs már nagyon ideges volt - De eltekintve a 5S-től, a készletcsökkentéstől, az átfutási idő csökkentéstől, a hatékonyabb kommunikációtól, az ergonómiától MIT TETT A LEAN ÉRTÜNK?!?
- Nyugalmat hozott - mondta valaki.
- Ó - legyintett Redzs - nyugalmat... DEMAGÓG!"

Üdvözöllek a blogomban, ami a leanről illetve a lean segítségével elkerülhető veszteségekről fog szólni. Ezért is választottam a blog nevének a 7 veszteség kifejezést, mivel úgy érzem, a vállalatok (és az emberek) életében is az egyik legfontosabb dolog, hogy meg tudjuk különböztetni a veszteséget az értéktől. Amíg ezt a kettőt nem tudjuk elkülöníteni, vagy nem is értjük, hogy mitől veszteség a veszteség, addig hiába alkalmazunk bármilyen lean eszközt, oda fogunk kilyukadni, hogy "a lean nálunk nem működik".

Jó veszteségvadászatot!