A Kossuth Rádió Napközben c. műsorában a lovakról és a lótenyésztésről, illetve ennek költségeiről és a gazdákat terhelő felelősségről beszéltek a minap annak kapcsán, hogy pár hete egy póni megharapott egy embert, aki belehalt a sérülésbe. Az egyik megszólított elmondta, hogy régen jelzésként a harapós lovak farkába piros szalagot kötöttek, ezzel jelezve a ló veszélyes voltát, és ezt elméletben ma is alkalmazni kell. Azt hiszem, ezt nyugodtan nevezhetjük a vizuális menedzsment egyik formájának. Sőt, bízvást nevezhetjük ennek, hiszen ma is jelzést teszünk a veszélyes szerkezetekre. Külön érdekesség, hogy már akkor is a piros színt használták a veszélyesség kifejezésére, mint manapság.

Ha nem jelöljük a veszélyességet, az veszteséget okozhat. Az olyan nyilvánvaló veszteségeken kívül, mint például a balesetek, vagy a fenti esethez hasonló halálesetek mellett veszteség az is, ha pluszköltséget, pluszmunkát okozunk annak, aki a veszélyes tárgyat, állatot vagy helyzetet kezeli. Sajnos, a pluszmunkát az emberek nem tekintik veszteségnek, pedig a lean szempontjából nézve ez is a veszteségfajtákhoz tartozik, hiszen érték az a lean szerint, amiért a vevő fizet, márpedig miért akarna többet fizetni az általunk végzett pluszmunkáért, ha az egyébként elkerülhető lenne?

Amúgy azt hiszem, hogy a harapós ló farkába kötött piros szalag is bizonyítja, – amit én mindig is mondok – hogy a lean nem egy távolkeleti úri huncutság, hanem igenis, a józan paraszti észből táplálkozik.