Annak idején nekem Kerry Weaver volt a kedvencem a Vészhelyzetben. Fura dolog ez, mert mindenki utálta őt, nem csak a nézők, de még a sorozatbéli kollégái is.

Egyszer például a mindenkikedvence Green doki megjegyezte, hogy az új világnézete az, hogy a változás rossz. Mert Weaver mindig mindent meg akart változtatni, hatékonyabbá tenni. Ezért például egy filmes stábbal felvetette a beavatkozásokat, majd egy álló megbeszélés keretében közösen a dolgozókkal kielemezte azt, hogy hogyan végezték a munkájukat. Vagy máskor megreformálta a vizuáltáblát, mivel nem tartotta helyesnek, hogy a betegek teljes neve szerepel rajta a betegségük teljes nevével. Úgy tartotta, ez ellenkezik a személyiségi jogokkal, ezért összedobott egy könyvet, amiben néhány száz rövidítést ajánlott a betegségek nevének pótlására. Hangsúlyozta a hetenkénti megbeszélések fontosságát is, és erre pont az ebédidőt találta megfelelőnek azzal, hogy aki aznap szabadnapos, az is jöjjön be a megbeszélésre. Csoda, hogy mindenki utálta? :)

Pedig nagyon jó dolgokat csinált, és nekem pont az tetszett benne, hogy javítani akart a dolgokon. (És mindez akkor tetszett nekem, amikor a leanről még azt sem tudtam, hogy létezik!). Weaver szerintem ott rontotta el, hogy egyedül állt neki kidolgozni és bevezetni ezeket az ötleteket. Nem a munkatársak ötleteire épített, de még csak workshopot sem hívott össze, amin az ő ötleteit beszélték volna meg. Mennyivel másabb lett volna, ha a betegségek rövidítésének a könyvét közösen dolgozzák ki!

A tanulság? Egyedül csak akkor ötletelj, ha kizárólag a saját munkád könnyebbé tételéről van szó. Ha már mást is érint, inkább beszéld meg vele a változtatásokat. És ezt a tanácsot különösen ajánlom főnököknek, akik úgy vélik, hogy az általuk egyszemélyben kitalált és hatalmi szóval bevezetett hatékonyságnövelő intézkedések biztosan mindenkit boldoggá fognak tenni.