Minden szállítás mozgás, de nem minden mozgás szállítás. Ezért is tárgyalom egy posztban a mozgási és a szállítási veszteséget, bár a klasszikus veszteség-bekategorizálás külön veszi a kettőt.

A szállítás, mint veszteség könnyen érthető és belátható: a banánt, az ananászt, bármely déligyümölcsöt el kell szállítani délről oda, ahol azt fogyasztani fogják, például Magyarországra. A szállítás közben sok minden történhet a gyümölccsel, összetörhet, megromolhat, és ezek már kézzelfogható veszteségek. Az előbbi ellen gondos csomagolással (ami feleslegesen terheli a környezetet), az utóbbi ellen azzal lehet védekezni, hogy a gyümölcsöt még azelőtt szedik le, hogy beérne. Kis szerencsével, mire ideér hozzánk beérik, vagy nem. További veszteség maga a szállítás során bekövetkezett környezetszennyezés, a várakozás, amíg ideér, és a szállítás egyéb költségei: jármű, üzemanyag, személyzet.

De nem csak a készterméket kell szállítani, hanem néha a gyártandó termék alapanyagai, félkésztermékek is nagyobb utat tesznek meg a gyártás egyes fázisai között. A magyarul is megjelent Lean szemlélet c. könyvben volt erre igen jó példa a kólás dobozok gyártási útvonala, amelynek során az Ausztráliában kibányászott anyagot Svédországba kellett szállítani a hengerműbe ahelyett, hogy helyben hengerelték volna. Bármilyen olcsó is a svéd hengermű, a szállítás nem olcsó: hajó kell hozzá és ahhoz személyzet. A hajóhoz ugyanúgy üzemanyag kell és személyzet, mint a gyümölcsök szállítása esetén. Ráadásul a hajózás, mint olyan, igen sok időbe telik, így a kólás dobozok gyártásakor az erre fordítandó idővel mindenképpen számolni kell a gyártás megtervezésekor, ezzel szinte lehetetlenné téve a rugalmas, kistételes gyártást.

Kisebb méretekben is jelen van a szállítási veszteség. Akár üzemen belül is előfordulhat, hogy az egyik üzemegységből a másikba kell vinni a félkész terméket, vagy akár csak az üzem épületének egyik sarkából a másikba, amihez idő, személyzet és szállítóeszköz kell, például targonca. Ma még igen gyakori, hogy a folyamatközpontú elrendezés helyett részlegekre és feladattípusokra bontják a folyamatokat, így kerülnek egymástól távol a fröccsöntő és festőgépek, vagy az alkatrészgyártó- és összeszerelő sorok.

Az irodában és a szolgáltatások világában kicsit nehezebb értelmezni a szállítási veszteséget, talán mert a bennük dolgozók megszokták, hogy folyton mozognak. Az irodában ugyanis a „szállítás” és a „mozgás” főként papírok mozgatását jelenti: be kell vinni a főnöknek az aláírandókat, el kell menni a másolóhoz másolni, az iktatóból szét kell hordani a postát, és – főleg régebben, a számítógépek elterjedése előtt, de sok helyen még ma is – a meetingek jegyzőkönyveit ki kell osztani a résztvevőknek, de megemlíthetjük itt a havonként ismétlődő bérjegyzék- és ételutalvány-kiosztást is. Az irodákban a felesleges tevékenységek különösen sok szállítási-mozgási veszteséget generálnak, mivel az irodai felesleges tevékenységek nagy része a felesleges aláírások bekéréséből, felesleges iratok, másolatok elkészítéséből és szétosztásából, iktatásából áll.

A fizikailag is látható szállítások és mozgások mellett igen jelentős, és egyre jelentősebb a virtuális szállítás és mozgás, azaz az emailek, fájlok szakadatlan áramlása egyik munkatárs számítógépéről a másikéig. Azért, mert ezek látszólag nem vesznek időt igénybe, attól még sokszor feleslegesek.

Szolgáltatások esetén szállítási veszteség szenvedő alanya lehet a pincér, akinek egyedül kell kiszolgálnia egy nagy alapterületű éttermet, a gyorséttermi eladó, aki a sültkrumplitól legmesszebb lévő kasszánál dolgozik (vele együtt az ő vásárlói, és a pincér vendégei is vesztesek). Szállodában egy rossz helyen lévő mosoda, törölköző- és ágyneműraktár okozhat szállítási veszteséget, többek között.

A szállítási veszteség a vevő oldalán mint várakozás (az első posztomban utaltam rá, hogy a vevő felé majdnem minden veszteség várakozásként csapódik le), már nem megfelelő minőség (a gyümölcs, amikor útra kelt, még jó volt), okozhat és okoz is gondot.

A szállítástól külön vett mozgási veszteség már sokkal kevésbé kézzelfogható, nemhogy az irodában, de még a termelésben is. Ennek a kiküszöbölése azért is probléma, mert a kevés mozgás olybá tűnhet, mintha a munkatárs kevesebbet dolgozna, mint szükséges, magyarul lazsál. Pedig a munkatársnak pontosan annyit kell mozognia, amennyi a feladat végrehajtásához szükséges, se többet, se kevesebbet. Sokan a „munkát” mint olyat úgy értelmezik, hogy az csak fizikai jellegű lehet. Látszódnia kell a munkának, a munkavégzésnek, különben lustának bélyegzik a munkatársat. Pedig attól, hogy valaki munkája végzése közben többet hajlong, forog, nyújtózik, arrébb rak valamit, még nem biztos, hogy többet dolgozik. Munkájának a végeredménye ugyanaz, mint azé, aki kevesebb mozgással oldja meg ugyanazt. A különbség csupán annyi, hogy hamarabb elfárad, ezáltal a teljesítménye csökken, az pedig már szemmellátható veszteség és a felesleges mozgások miatt esetleg más feladatokra sem jut ideje, munkájával elmarad.

A felesleges mozgások közé soroljuk tehát azokat a mozdulatokat, amik a folyamat adott lépésének az elvégzéséhez nem feltétlenül szükségesek: hajlongás, forgás, leguggolás, fölfelé vagy oldalirányban nyújtózás, levenni valamit valahonnan, felrakni valamit valahová, egyik kézből átrakni valamit a másik kézbe, kézben forgatni valamit, stb.

Ezek egy része kifejezetten káros az egészségre, például a guggolás, főleg huzamosabb ideig. Talán olvastad egyik előző posztomat a lean konyháról, ahol a konyhaszakértők szerint kifejezetten ellenjavalt a hagyományos konyhaszekrény, aminek az alsó részében, polcon tároljuk az edényeket, mert az sok guggolással, vagy igen mélyre hajlással jár. Vannak mozdulatok, amik bár nem károsak, vagy nem tűnnek annak, de kiküszöbölésükkel idő takarítható meg, mely idő alatt még egy termék legyártható. A gyártócellákat is azért tervezik gyakran úgy, hogy bennük az anyag az óramutató járásával ellentétes irányba áramoljon, hogy a cellában való körbesétáláskor az általában jobb kezes emberek a jobb kezükkel, ami így közelebb van a gépekhez, hatékonyabban, kevesebb forgolódással és nyújtózkodással legyenek képesek kezelni azokat. A felesleges mozgások elhagyásának az a jótékony hatása is meg van, hogy ha ugyanannyi idő alatt több terméket tudunk legyártani, azokat is gördülékeny, sima mozdulatokkal, az egész termelésünk felpörgetettebbnek, gyorsabbnak, dinamikusabbnak fog látszani, így azok az emberek is, akik azt vallják, hogy a munkavégzésnek látszódnia kell, boldogok lesznek.

Az irodában sokkal nehezebb megfogni a felesleges mozgásokat, bár nem lehetetlen. Az irodai berendezések, bútorok általában nem kedveznek ennek a veszteségfajtának az elkerüléséhez. Vezetők esetén a presztízs előbbre való, mint a praktikum, beosztottaknál gátat szab az irodák területe, a munkájuk eltérő volta, ámde az ezek ennek ellenére egységes bútorzat, a munkavégzés nehezen standardizálhatósága, és az a vezetői hozzáállás, amiről fentebb már írtam, hogy a munkavégzésnek látszódnia kell. Ha valaki „csak úgy” ül az asztalánál, és látszólag nem csinál semmit, csak egyszer-egyszer könyökből kinyúl egy iratért, mappáért, tűzőgépért, az messziről nézve kevésbé tűnik produktívnak, mint az, aki percenként feláll, hogy a három méterre lévő szekrényből elővegyen valami fontosat, amit akár az asztala fölötti polcon is tarthatna. Nem beszélve arról, aki mellett ott a nyomtató, míg más egy közösen használt nyomtatóhoz szaladgál percenként. Ki tűnik tevékenyebb dolgozónak?

Közrejátszik még a mozgási veszteség nehezen leküzdhetőségében az a tény is, hogy az íróasztalt az ott dolgozó a saját várának tekinti, nehezen viseli, ha valaki beleszól, hol tartsa a tűzőgépét, hány toll legyen a tartóban, a mappákat álló vagy vízszintes helyzetben tartsa-e, stb. Pedig többen is megállapították már, és a józan és is azt súgja, hogy a leggyakrabban használt tárgyakat, iratokat kell a legközelebb tartani, egy kb. 30-50 cm sugarú körben, a kevésbé használatos tárgyak, iratok a következő kb. 50 cm-1 m sugarú körben legyenek, és az összes többi dolog lehet ennél távolabb. A távolság ráadásul csak az egyik faktor, figyelni kell a magasságra is: ne a legmagasabb szekrény legtetejére tegyük a fénymásolópapírt és a nyomtatópatronokat, mert valahányszor kelleni fog, annyiszor kell székre állni miatta, ami egyébként is balesetveszélyes.

Mozgási veszteség az is, ha egy olyan munkatárs, aki ügyfelekkel dolgozik, az ügyféllel való beszélgetéskor annak szemébe néz, majd a számítógépen való munkához derékban elfordul, mert a monitor az ügyfélpultra merőlegesen van beállítva akár helyhiány, akár lakberendezői, irodaberendezői elképzelések miatt. Azaz a mozgási veszteség léte ergonómiai probléma is lehet. Bankokban, ügyfélszolgálatokon igen sokszor találkozhatunk ezzel.

Szolgáltatás esetén is találkozni mozgási veszteséggel. Például nem egyszer láttam olyat, hogy a felvágottpultban a leggyakrabban vásárolt felvágottak vannak legelöl, azaz a vásárlóhoz legközelebb, így az eladónak mindannyiszor mélyen be kell hajolnia a pultba, hogy a gyakran kért 10 dekákat elvegye. Ez azon kívül, hogy egy idő után derékfájást okoz az eladónak, és veszteség időben a vásárlóknak, megnöveli annak az esélyét is, hogy hajszál vagy egyéb nem odavaló dolog hulljon a hátrább lévő felvágottakra.

Azonban vannak jó példák is a mozgási veszteség kiküszöbölésre. Teljesen normális például, hogy a fodrász – például dauerolás vagy festés közben – kis kerekes asztalkára helyezi a kellékeket: csavarót, dauervizet, festéket, amit mindig odébb tol egy lépéssel, ahogy a vendég feje körül forog. Sokkal tovább tartana a „fodrászolás”, ha minden csavaró után vissza kellene lépnie a fodrászasztalhoz, nem beszélve a közben lecsepegő dauervízről.

Ha tudsz jó (vagy rossz) példákat a szolgáltatási-irodai környezetben lévő szállítási és mozgási veszteségekről és azok kiküszöböléséről, oszd meg velem kommentben!