Nos, én igazán híve vagyok az otthoni veszteségek csökkentésének. Nem szeretem, ha túl sokat kell várni valamire, vagy túl messze vannak egymástól a dolgok, a felesleges mozgásért sem rajongok, de ez már szerintem is túlzás, még akkor is, ha csak 12 négyzetméteres a "lakás".
(Ha valaki le tudná fordítani a lakás francia nyelvű leírását, azért hálás lennék.)
Előrebocsátom, hogy nekem nincs jogosítványom. Viszont naponta járok Budapest utcáin és persze szerte az országban utazom, így aztán kialakult bennem az a vélemény, hogy a jogosítvány megszerzésének időtartamát elsősorban nem a rutinvizsga eltörlésével kellene csökkenteni. Sőt.
Mi több, nem biztos, hogy jogosítványt kellene adni olyan ember kezébe, aki az eddig 30 perces forgalmi vizsga helyett 50 perceset teljesítve már "kifárad."
Azt hiszem, vannak olyan szolgáltatások, ahol a közösség érdeke, az, hogy számára mi az érték, előbbrevaló kellene hogy legyen annál, ami az egyén számára érték. Arra gondolok, hogy az egyénnek az az érték, ha minél hamarabb, minél olcsóbban, minél kevesebb nyűggel és "fáradtsággal" jut jogosítványhoz. Eközben azonban a közösség, a társadalom érdeke az, hogy a közlekedés, mint olyan biztonságos legyen. Ezt a célt viszont biztosan nem a rutinvizsga eltörlésével fogjuk elérni. Amit elérünk, az legfeljebb annyi lesz, hogy még inkább megerősítjük az emberekben azt, hogy a befizetett pénzükért nekik jár a jogosítvány, és tudni már nem is kell érte szinte semmit sem.
Ebben a blogbejegyzésben a Tájékoztató részben vannak a humoros dolgok, pedig nincs is kedd. Vagy inkább sírni kellene?
Értem én, hogy az embereket foglalkoztatni kell, de a felesleges munkák elvégeztetése nem munka, legfeljebb csak, ahogy írva van a Tájékoztatóban: foglalkoztatás. A munkanélkülinek pedig nem foglalkoztatás kell, hanem munka és jövedelem. Én, ha munkanélküli lennék, kifejezetten sértőnek érezném, ha ilyen "munkát" akarnának elvégeztetni velem. Nem, nem azért mert ez szó szerint büdös munka, vagy mert magas ehhez a végzettségem, hanem mert ez a "munka" felesleges. Én pedig mindig felháborodok, ha az időmet, munkaerőmet pazarolják. Ugyanis a lakossággal kiválogattatni a szemetet, majd azt összeönteni és pár munkanélkülivel megint szétválogattatni nem megtakarítás, még üzemanyagköltségben sem, hanem nettó pazarlás, a rosszabbik fajtából.
Elindult az Egyszerű Állam Program. Reméljük, ezúttal a PDCA-ciklusból nem csak a P valósul meg.
Kalmár tanár úr kiállt az osztályok elé az ebédlőben, kezében egy papírlapot tartott. Megkérte az ügyeletest, hogy hagyja abba a léleknemesítő regény felolvasását, és a következőket mondta:
"- Mielőtt engedélyt adnék a távozásra, felolvasom az igazgató úr közleményét. Közlöm az intézettel, hogy Vitay Georgina a mai istentiszteleten a kivonulás gördülékenyebbé tétele érdekében előre összeszedte az osztálya adományát, s egyösszegben helyezte el a perselyben. Ezt alkalmas és megfelelő eljárásnak érzem, s követendő példának állítom a többi osztály elé.
Zsuzsanna testvér ekkor ezt mondta Ginának:
- Ma örömet szereztél nekem Vitay, köszönöm."
Ennél a jelenetnél jártam éppen és muszáj volt megállítanom a lejátszást, mert több kérdés is felmerült bennem.
1. Vajon mikor jutunk el oda, hogy minden felsővezető a gembán tartózkodik (legalább akkor, amikor a fontos dolgok történnek) és észreveszi az újító szándékot?
2. Vajon mikor jutunk el oda, amikor minden felsővezető az újító ötletet nem úgy veszi tudomásul, mint egy, az alkalmazott munkaköréhez tartozó, szóra - és főleg köszönetre - sem érdemes valamit?
3. Vajon mikor jutunk el oda, hogy minden felsővezető kiállít egy középvezetőt a cég közepére, és - ha nem is nyíltan - de név szerint megszólítva az újítót, megköszöni neki az ötletet és példaként állítja (az ötletet) a többiek elé?
4. Vajon mikor jutunk el oda, hogy ennek hallatán az újító dolgozó alsóvezetője elkezd örülni, és külön még egyszer megköszöni a dolgozónak, hogy örömet szerzett neki?
Több kérdésem pillanatnyilag nincs. Megyek, folytatom az Abigélt.
Úgy látszik, a divat most már üldöz. Találtam egy érdekes blogbejegyzést, amiben arról írnak, hogy a Ford felkért pár divattervezőt, hogy segítsenek egy marketingkampányukban. E célból kiküldtek a divattervezőknek egy nagy kupac autóalkatrészt, hogy csináljanak belőle valamit, például ékszert.
A sok jó gyerek, vagy ha - korára való tekintettel - egyel kevesebb helyre kell ellátogatnia?
Úgy tűnik, kezd vége lenni a válságnak, hiszen végre növekszik a kereslet, bármely termék iránt! Legalábbis Portugáliában. Ha nem így lenne, vajon miért is kellene növelni a napi munkaidőt félórával és eltörölni bizonyos munkaszüneti napokat? Minek is dolgoznának többet, ha nem venné meg senki a plusz munkaidőben gyártott terméket vagy szolgáltatást? Lehet, hogy a válságot is az okozta, hogy nem volt elegendő áru a boltban?
Persze az is lehet, hogy Portugáliában a munka az csak egy önmagában, önmagáért létező valami, ami független attól, hogy vannak-e vevők, vagy nincsenek. Már attól megyünk kifele a válságból, hogy dolgozunk, és gyártjuk a terméket - készletre. Lehet, hogy a készlet mégiscsak jó dolog?
A minap engedély nélkül szállt fel egy kínai repülőgép, 245 utassal a fedélzetén. Az eset után megállapították, hogy azért szállt fel engedély nélkül (sőt a felszállást igazából megtiltották), mert a pilóta nem beszélt jól angolul, és nem értette azt, amit a légiirányító mondott.
Nekem tetszik, hogy erre a problémára nem az volt az első és egyben egyetlen válaszlépés a légitársaság vezetői részéről, hogy kirúgták Csangot, a pilótát, mert miért nem tud elég jól angolul, hanem az, hogy megígérték, hogy ezután nagyobb figyelmet fordítanak a pilóták nyelvi képzésére is. A gyökérokok keresésének éppen ez a lényege, hogy nem a hibást, hanem a hibát keressük, és azon próbálunk meg javítani.
Persze a legjobb az lenne, ha már előre megtanulnának a pilóták angolul.
Nem olyan régen divathetet tartottam itt a blogon, azaz egy teljes héten keresztül csak divattal kapcsolatos posztokat írtam. Ennek is meg volt az oka, egyszerűen elkezdett érdekelni a divat, és nincs olyan téma, amit én ne tudnék kapcsolatba hozni a leannel.
Természetesen ha egy téma elkezd valakit érdekelni, akkor igyekszik mindent elolvasni és megtudni róla, amit csak lehet. Mivel nekem a szívem egyik csücskében a Wikipédia foglal helyet, ezért természetesen ott kezdtem a divattal való ismerkedést. Rögtön a divat címszónál leragadtam, alig pár sor az egész... divatházakról, divattervezőkről alig pár cikk, azok nagy része is inkább reklám- vagy rajongóstílusban megírva, mintsem enciklopédikusan. A divatirányzatokról, divattörténetről ne is beszéljük, az en bloc hiányzik a magyar Wikipédiáról. Elhatároztam tehát, hogy megírok pár cikket a legismertebb hiányzó divattervezőkről. De hát itt nem lehet megállni. A divattervezők munkásságának megismerése önmagában, a divatstílusok ismerete nélkül nem ér semmit. Tehát a stílusokról is írni kell. No de hányféle stílus létezik? Rengeteg. És a divattörténet? Hiszen volt olyan divattervező, aki "visszahozta" a divatba a turnűrt. De mi az a turnűr? Szóval egy szó mint száz, amíg a divattörténet és a stílusok hiányoznak, addig a divattervezők cikkei csak lebegnek a levegőben (feltéve természetesen, hogy a divatot a maga kontextusában, átfogó rendszerként vizsgáljuk).
Itt kezdtem kétségbeesni, mert ha én valamennyi cikket meg akarom írni, valamennyi stílusról, tervezőről, nem beszélve a divat teljes történetéről, akkor kinő a szakállam, mire végzek.
Természetesen a lean mindig segít. Szem előtt kell tartani, hogy mivel az embernek két keze van, csak apró lépésekben tud haladni, azaz nem tudok egyszerre mindennel foglalkozni, de a folyamatos jobbítás lehetősége a Wikipédiában is rendelkezésre áll (sőt, az egész Wiki-koncepció ezen alapszik!). Tehát csak el kell kezdeni az "egyik végén", és apránként haladni előre. Ehhez azonban szükség van a cél meghatározására. Célként jelöltem ki a divattal foglalkozó cikkek számának bővítését, lehetőleg úgy, hogy a keletkezett cikkek átfogó ismereteket adjanak a divatról.
Ez a cél azonban túl semmitmondó, nincs eléggé körvonalazva. Már fentebb írtam, hogy a divattörténet és a trendek ismerete nélkülözhetetlen, ha valakit komolyan érdekel a divat. Mivel erről a témakörről alig valami van meg a Wikipédiában, ezért ezt a területet tervezem most fejleszteni. De ez így még mindig túl nagy falat. Mióta beszélhetünk egyáltalán divatról? Amióta az ember lejött a fáról? Vagy amióta megalakultak az első városállamok? Inkább az utóbbi. Tehát a divat története az ókori Egyiptomba és Mezopotámiába nyúlik vissza. Az egyiptomi öltözködésről már volt cikk (az egyetlen divattörténeti cikk a magyar wikiben), a mezopotámiait most írom. Magát a cikkírást is apró lépésekben kell végrehajtani: forrást keresni, azt elolvasni, majd megírni cikk vázát, a cikket formázni a Wikipédia követelményeinek megfelelően, kategorizálni, és mivel divatról van szó, képekkel ellátni is szükséges. Ez utóbbira éppen ma került sor.
Mindemellett arra is szükség van, hogy semmiképpen se tévesszük szem elől a célt: divattörténet. Nem lehet elkalandozni sem egyes ruhadarabok, sem divattervezők vagy divatházak leírása felé sem. Ezt segíti elő az a Divat nevű navigációs sablon, amit létrehoztam, és ami azt a célt szolgálja, hogy a lexikon olvasója a cikk olvasása után - ha továbbra is érdekli a divattörténet, és többet akar olvasni róla - a sablonban elhelyezett linkek segítségével könnyen átválthasson egyik korszakról a másikra anélkül, hogy a Wikipédia keresőjét kellene használnia. (Azaz egy felesleges tevékenységet - a keresést - itt ki tudunk iktatni). De ez a - wikis szaknyelven - navsablon engem és más szerkesztőket is segít abban, hogy témánál tudjunk maradni, hiszen a sablonra pillantva rögtön látjuk, hogy hány és mely cikkeket írtunk már meg, mennyi van még hátra, és hogy pontosan hol is járunk a divattörténeti cikkek erdejében.
A lean bevezetése a cégeknél azért nehéz, amiért nehéz egy téma feldolgozása a Wikipédiában. Sok a munka, kevés az erőforrás. Mindenhol kellene csinálni valamit, de nehéz eldönteni, hogy mi a legfontosabb, illetve melyik az a terület, ami nélkül az összes többi majdhogynem érthetetlen. Ha pedig meg is találjuk ezt a területet, félő, hogy elkalandozunk a tárgytól, ha nem állapítunk meg egyértelmű célokat, és azok felé nem közelítünk apró léptekkel.
A lean alkalmazása kapcsán azt kell megtanulni, észbe vésni, hogy egyszerre az egész vállalatot nem fogjuk tudni "leanesíteni". Sőt, a kijelölt "pilotterületet" sem tudjuk hétfőről keddre mintaterületté változtatni. Én két napja dolgozom a mezopotámiai öltözködésen, és még legalább 2 napig fogok. Hol vagyok még a 21. század divatjától! Ha ezt észben tartjuk, akkor a lean csapattól sem fogunk lehetetlent várni. Ellenben segítő kezet bármikor nyújthatunk feléjük. Én is szívesen veszem, ha más is ír divattörténeti cikkeket a Wikipédiába!
Szeptemberben, a blogom 1. hónapos születésnapján írtam, hogy hamarosan meg fogom változtatni a blog külsejét is. Azóta eljött a tél, de legalábbis a hideg, hidegben pedig nem mászkál az ember semmi olyan helyre, ahova nem muszáj, így a meleg szobában egy bögre kakaó mellett remek alkalom lenne ez ezen ígéret beváltására. Csakhogy a blog.hu éppen ezt az időszakot választotta ki arra, hogy a blogmotort és a szerkesztői felületet megújítsa.
Ez alapjában véve nem is lenne baj, ha nem már október eleje óta virítana a felirat a blogszerkesztő felett, hogy
Ma mostam. Volna. Bár végül is mostam.
Úgy kezdődött, hogy beraktam a ruhákat a gépbe, beraktam a mosószert, beállítottam a programot és megnyomtam az indítógombot, majd elrobogtam itthonról. Pár óra múlva, ahogy beléptem a lakásba, már gyanús volt a tompa búgás, ami a mosógép felől jött. Ránéztem a gépre, és rögtön infarktus kerülgetett, mert a ruhák szárazon, mozdulatlanul ültek a gépben, a gép meg csak búgott, búgott szomorúan. Kikapcsoltam, és két dolgon kezdtem el töprengeni, egyrészt hogy mi lehet a baja, másrészt, hogy mennyibe fog ez nekem kerülni.
Az első ponton való gondolkodást azzal kezdtem, hogy kezdjük ott a hiba felgöngyölítését, hogy a biztonság kedvéért elzárom a csapot, ami a mosógéphez vezeti a vizet. Itt ért a meglepetés: a csap el volt zárva. Vagyis a mosógép nem elromlott, hanem el sem indult, víz híján! Megnyitottam a csapot, bekapcsoltam a gépet, és voilá, mostam.
Mondhatnánk, hogy happy end, de hát ez egy lean blog. Ha itt valami rossz, akkor annak a végére kell járni. Gyökérok-analízis, 5 miért, miegymás.
Miért volt elzárva a csap? Ki tudja? Sosem szoktuk elzárni (bár tudom, hogy ez nem helyes, de ez van). De ha már el van zárva, miért nem jelzi ezt a gép? Miért nincs rajta kijelző, ami villog, kerreg, csattog és kiírja, hogy Nincs víz, tessék megnyitni a csapot? A szomorú búgás nem elég, mert a normál mosást is szomorú búgással kezdi, és az ember nem áll mellette végig, hogy figyelje a hangok változásait... A csapon miért nem látszik, hogy meg van-e nyitva, vagy zárva van?
A problémafelgöngyölítésben egyelőre addig jutottam, hogy a helyzet újbóli előfordulását megelőzendő a megnyitott csap tetejére ragasztottam egy kis pöttyöt. Ha a pötty fölül van, akkor a csap nyitva van, ha nem fölül van, a csap zárva van. Most már csak arra kell rászoktatnom magam, hogy mindig rápillantsak, mielőtt bekapcsolom a gépet. Nem lesz könnyű, mert mint írtam, sosem szoktuk elzárni a csapot...
Valaki, valahol feltett egy humorosnak szánt kérdést: ha a kerék még nem lenne feltalálva, vajon hányan tudnák közülünk feltalálni?
Ez a kérdés jutott eszembe, amikor megláttam a háromgyűrűs leoldózár animációját a Wikipédián. Az ejtőernyősök ezzel oldják ernyőjüket (feltételezem, hogy a földet érés után). Te vajon fel tudtad volna találni ezt a zárat? (Forrás: Wikimédia Commons)
