Amikor megismerkedtem a leannel, az egyik legjobb dolognak azt tartottam benne, hogy emberarcú. Lényegi vonása volt, hogy nem az irodában hozunk döntéseket az üzemcsarnokban vagy a többi irodában dolgozó emberek munkájáról, hanem kimegyünk közéjük, ismerkedünk velünk, első kézből tudunk meg információkat a folyamatokról, tanulmányozzuk a gyártás vagy a szolgáltatás lefolyását, minőségét. Szerintem ma is ez a lean lényege: a személyes részvétel.

Ezért hallgattam döbbenten, amikor egyik kedves leanes kollégám ujjongva mesélte, hogy az ő csapatuknak egy olyan zseniális informatikust sikerült becserkésznie, aki egy még zseniálisabb szoftvert készít éppen. Ez a csodaszoftver azt tudja, hogy rátelepítik a Mariska gépére, és így Mariska összes gombnyomását figyelemmel lehet kísérni, mit milyen sorrendben nyom le, hova kattint és mikor, és így halálos pontossággal kiderül, hogy Mariska tényleg tudja-e kezelni az Excelt vagy az SAP-t, valóban ismeri-e ezeket vagy csak azt a bejáratott kattintássorozatot tudja, amire annak idején megtanították.

A vezetőnek nincs más dolga, mint az irodájában ülni, és a szoftver majd megmondja neki, hogy Mariska mit nem tud, így a vezetőnek nem kell felállni, kimenni és leülni a Mariska mellé, személyesen megfigyelni, hogy mit tud és mit nem, miért csinál valamit úgy, ahogy és miért nem másképp, esetleg milyen jobbító ötletei vannak. Hát nem zseniális? És milyen hatékony! Ezután már csak be kell hívni Mariskát a főnökhöz, és megmondani neki, hogy Mariska, maga nem tud SAP-t kezelni, ezért elküldjük tanfolyamra. Vagy nem. Mert persze a főnök dönthet úgy is - ahogy a lelkes kollégám mesélte - hogy Mariskának, mivel már csak 2 éve van nyugdíjig, mégse kell tanfolyamra mennie, erre a kis időre már minek?

Arra, hogy akkor mi szükség volt Mariska SAP-kezelői képességének vizsgálatára, hiszen azt a vizsgálat előtt is lehetett tudni, hogy Mariskának már csak 2 éve van a nyugdíjig, nincs válasz. Ennyire azért nem csodaszoftver a csodaszoftver.

Szóval ültem és hallgattam az áradozást a csodáról, ami vár a leanes világra. A vezetők ülnek az irodájukban, és a szoftverek majd szállítják az infót mindenről és mindenkiről. Nem kell felállni, kimenni, beszélgetni, megfigyelni, elemezni, talán még dönteni sem. Majd a szoftver megmondja, mi a teendő a Mariskával. Talán még motiválni is fog tudni. (Na, legalább ez a része tényleg működhetne).

Szép, új, hatékony világ vár ránk, mert ne legyenek illúzióink, a cégek úgy fognak rácuppanni erre a csodaszoftverre, mint gyöngytyúk arra a bizonyos dologra. Mert hát melyik elfoglalt vezetőnek van ideje arra, hogy az üzemben császkáljon? Még lean tanácsadóra, belső szakemberre se lesz szükség, aki ugyanazt meg tudná mondani a Mariskáról, amit a csodaszoftver, ha leülne mellé 10 percre. De az túl közvetlen lenne, túl emberi. És túl sokba is kerülne, mert ne feledjük, mindig az élőmunka a legdrágább, attól mindenáron meg kell szabadulni. Legyenek lelkibetegek az emberek a feleslegesség-érzés miatt, legyenek munkanélküliek, mit számít, a fontos, hogy az élőmunka drága, tehát kerülendő, mint a pestis.

Szóval csillog a szemünk, izgatottak vagyunk a ránk váró mesés lehetőségektől, meg vagyunk győződve arról, hogy a legjobb úton haladunk afelé, hogy a világot még hatékonyabbá, olcsóbbá és boldogabbá tegyük. Legalábbis azt hittem, ezt gondolja ez a zseni informatikus, aki kitalálta ennek a csodaszoftvernek a koncepcióját. Hogy legalább hisz abban, hogy ezáltal boldogabb lesz a világ.

Aztán kiderült a turpisság. Kollégám azt is elmesélte, hogy a zseni informatikusnak igazából csak az volt a célja, hogy a készülő csodaszoftvert majd csilliárd forintért eladja valami óriásnak, mondjuk a guglinak, vagy bárkinek, aki hajlandó megvenni.

Ugyan kit érdekel Mariska, a hatékonyság, a lean emberarca, a boldogság? Az élőmunkát mégiscsak meg kell fizetni, ez a lényeg! Aztán utánunk a vízözön.

(Ha te is azt gondolod a leanről, amit én, szeretnéd alkalmazni és budapesti cég vagy, kattints ide, éppen egymást keressük).