Ennek a veszteségekről szóló sorozatnak a létrejöttében úgy tűnik, szerepe van a véletlennek is. Ugyanis véletlenül egyik kedvenc íróm, Stefan Zweig félig-meddig önéletleírását olvasom éppen, ami A tegnap világa címet viseli. Zweig 1881-ben született, és 1942-ben halt meg, öngyilkos lett. Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy mindkét világháborút átélte, és a másodikat már nem tudta ép lélekkel feldolgozni, mivel ez már végképp véget vetett a „tegnap világának”, amiben ő született, felnőtt és élt.

Éppen annál a fejezetnél tartok, amiben az első világháború utáni írói sikereiről ír. Azt boncolgatja, arra próbál rájönni, hogy miért is volt neki akkora sikere az olvasók körében. (Zweig a maga idejében az egyik legolvasottabb író volt a világon) Szerinte az volt a sikereinek az oka, hogy birtokában volt az elhagyás művészetének. Így ír erről:

„A siker az én esetemben végső soron, azt hiszem, valami személyes gyengeségből fakadt; nevezetesen hogy türelmetlen, temperamentumos olvasó vagyok. Ingerel éppen ezért, ha regényben, életrajzban, eszmefuttatásban terjengősséget, áradozást, ködös rajongást tapasztalok, viszolyogtat minden, ami homályos, érthetetlen, fölösleges-késleltető elem. Számomra csak az a könyv nyújt teljes élvezetet, amelyik lapról lapra folyamatosan tartja a színvonalát, sőt ellenállhatatlanul ragad magával mind az utolsó mondatig. A kezembe került művek kilenctized részében sajnálatosan sok a fölösleges ábrázolás, üresjáratok a párbeszédek, szükségtelen mellékalakok nyújtják a cselekményt, sekélyesítik az elbeszélés medrét – nincs izgalom bennük, nincs dinamizmus.

[...]

Hogy mások műveiben ennyire kifogásoltam a terjengősséget és az unalmasságot, az szükségképpen akkor is érvényesült, amikor magam írtam valamit. Éberségre nevelt. Én általában könnyen és gyorsan írok, s könyveim első fogalmazványait még jellemzi néha a meg-megszaladó toll; olyankor elmesélek mindent, ami a szívemen.[...] De már a nyomtatott könyvben szó sincs efféle esetlegességekről. Mert alighogy egy könyvem nagyjából véglegesnek ígérkező első változatával készen vagyok, kezdődik a tulajdonképpeni írói munka: a sűrítés, a szerkesztés, s valóban változatról változatra haladva érzem, hogy még tovább kell szorítanom az anyagot, a kompozíciót. Egyre-másra hajigálom ki a fölösleges terheket, tisztítom, tökéletesítem a belső vázat; legtöbb írótársam nem bírja megállni, hogy el ne mondjon mindent, amit tud, s beleszeretvén szinte minden sorába, többnek akar mutatkozni, mint amennyire a témában vitte, az én becsvágyam viszont az, hogy mindig többet tudjak, mint ami a felszínen látszik.

[...]

A sűrítésnek, egyszersmind a dramatizálásnak ez a folyamata ismétlődik aztán kétszer, háromszor is a nyomtatott korrektúraíveken. A végén már-már gyönyörteljes vadászat folyik egy-egy mondatra vagy szóra, melynek elhagyásával semmi sem lesz pontatlanabb, ám az elbeszélés menete élénkül. Munkám során tulajdonképpen az elhagyás művészete sarkall. Emlékszem, egy alkalommal, hogy igen elégedetten álltam fel munkám mellől, a feleségem azt mondta: mintha valami rendkívüli dolog sikerült volna nekem ma, én meg így feleltem büszkén: „Igen, sikerült törölnöm egy egész bekezdést, így gyorsabb lett egy átmenet!” Ha tehát könyveim sodró tempóját dicsérik, az korántsem valami heves vérmérséklet eredménye, […] hanem a vázolt módszeré, mellyel a legalaposabban szeretnék minden fölösleget, szünetet, üresjáratot kiiktatni könyveim anyagából. Legyen tiszta, ne legyen zörejes a hang; és ha van művészet, melyre tudatosan esküszöm, az a lemondásé, mert sosem panaszkodom, ha ezer teleírt oldalból nyolcszáz végül a papírkosárba kerül, csak az a megmaradó kétszáz legyen csakugyan a dolog átszűrt eszenciája.”

Pontosan így kell kiiktatni a folyamatokból a felesleges tevékenységeket is. Nem baj, ha a folyamat száz lépése közül kidobunk nyolcvanat, ha a maradék húsz is teljesíti a követelményeket: minőség és mennyiség egyszerűbben, gyorsabban, könnyebben, olcsóbban. A megmaradt húsz lépés legyen a „dolog átszűrt eszenciája”.

De miért van mégis annyi felesleges tevékenység egy-egy cég folyamataiban, és úgy beágyazódva, hogy dinamittal is alig lehet kirobbantani őket?

Zweignek részben igaza van: sokan szerelmesek saját művükbe, saját maguk alkotásaiba. Akkor sem dobnának ki, alakítanának át egy nem működő folyamatot, ha a cégük léte forogna kockán. Igaz, hogy feleslegesen végeznek el ezt-azt, de ő találta ki annak idején – és annak idején még lehet, hogy hatékony is volt – így ennek most már örökké így is kell lennie. A dolgozó pedig végrehajtja a felesleges tevékenységre buzdító parancsokat is, tévesen értelmezett tekintélytiszteletből, félelemből, vagy mert maga is hisz benne. Nem könnyű belátni, hogy amit addig végeztünk, az majd' mind felesleges volt. De attól még nem lesz értékes, ha továbbra is ragaszkodunk hozzá, és elvégezzük őket, attól még továbbra is feleslegesen dolgozunk velük. Ki a felesleges nyolcszáz oldallal a papírkosárba!