Ahogy az 1. részben olvashattátok, június 8-át az árvíz elleni védekezés jegyében töltöttem, gondolom, köztetek is vannak jó néhányan, akik így tettek az utóbbi napokban. Ha igen, akkor talán a most következő megállapításaimra is nagyokat fogtok bólogatni, de az is lehet, hogy csóválni fogjátok a fejeteket, mert ti nem így láttátok. Akár így, akár úgy, várom a ti beszámolóitokat is kommentben!

Közben kiderült, hiába védtük a 11-es utat Leányfalun, másnapra elárasztotta a víz. Aznap még ezt láttuk:

A továbbiakban címszavak, vagy fejezetcímek alá írom a véleményem a tapasztalataimról.

Szervezés

Első ránézésre nagyon jó ötletnek tűnt a regisztráció. Bár egy ilyen vészhelyzetben óráról-órára változnak az események, azért nagyjából lehet tudni előre, hogy mikor hol van szükség a homokzsák-gát megépítésére, milyen hosszúságban és magasságban. Bár nem vagyok Facebook-tag, elérhető volt az Árvíz2013 oldalon lévő térkép, én ott láttam, hogy a frekventált budapesti helyeken már nincs szükség emberre, de Budafokon még van, ráadásul kifejezetten hétvégére kerestek embereket, ezért már 6-án regisztráltam én is és a barátnőm is. A férje ugyan nem, de gondoltuk, csak nem zavarják el őt sem. :) Aznap indulás előtt ellenőriztem a facebookos térképet - még mindig kértek segítséget - és az emailemet is, hogy nem mondták-e le az időpontot. Semmilyen értesítés nem jött. Ehhez képest, amikor a megadott időben a helyszínen megjelentünk, ott közölték, hogy ott már nincs szükség önkéntesekre, menjünk át a Római partra, már a korábbi megjelent regisztráltakat is oda küldték. A pontos cím a Királyok útja-Pozsonyi út sarok volt. Tehát elindultunk a Camponától a Római partra. Vidékiek kedvéért: mindkettő Budán van, az előbbi délen, az M0-ásnál, az utóbbi északon, már majdnem a városhatárnál. A távolságot tessék megnézni a térképen. Odaérvén, a megadott helyen rendőrök állták el az utat, senki nem mehetett be, mert már elegen voltak. Hova menjünk hát, ha már idáig eljöttünk? Kaptunk telefonszámot Leányfalura, ahol arról panaszkodtak, hogy munka van dögivel, de önkéntes alig, mert aki megígéri, az sem megy el.

Hát irány Leányfalu! Nem helyiek kedvéért: Leányfalu Budapesten túl északra, Szentendre után következik, és a településnek is majdnem a túlsó végére kellett menni. Amikor odaértünk a polgármesteri hivatalhoz, ott egy igen elfoglalt hölgyet találtunk, aki palacsintát osztott a jelenlevőknek, és átterelt minket a szemben lévő MOL kúthoz azzal, hogy oda várják a homokot, de nem tud átjutni a teherautó a sok katasztrófaturista-személykocsi miatt. A benzinkúton várakozás helyett a hivatal túloldalán találtunk két magánházat, ahol éppen homokzsákot pakoltak. Oda - csak úgy - beálltunk segíteni. Mire végeztünk, kb. 15 perc múlva, a benzinkútnál hűlt helyét találtuk a csapatnak, akik várták a homokot. Kiderült, hogy a 11-es út mentén még feljebb (azaz északabbra) lévő Ulászló panzióhoz irányították őket, mert ott nagyon szivárog a gát. Utánuk robogtunk autóval. Egyszer csak rohanó embereket láttunk, majd egy sárgamellényes hölgy megállított minket, és arra utasított, hogy ha már segíteni jöttünk, azonnal tegyük le az autót és futólépésben haladjunk előre, mert harmadfokú árvízhelyzet van.Sietős léptekkel haladtunk tovább, és kb. 500 méterre találtuk meg a csapatot, akik akkor kezdték el lapátolni a homokot. Azonnal beálltunk. Ekkor volt kb. dél. Emlékeztetőül: 10 órára kellett a Camponához mennünk.

Tanulság: a regisztráció jó dolog, ha használjuk, és ha arra használjuk, amire kitaláltuk. Csak adatot gyűjteni nincs értelme, ráadásul, mivel a lakcímtől a születési időig sok adatot meg kellett adni, szinte már adathalászatnak tűnt az űrlap kitöltése. Se a Római parton, se Leányfalun nem kértek semmilyen regisztrációt - ráadásul nem is tudom, hogyan ellenőrizték volna, mivel nem hiszem, hogy az emberek kinyomtatták a visszaigazoló emailt. A telefonszámot pedig pláne hiába adtuk meg, arra a mai napig nem jött sem hívás, sem sms. Így tehát a regisztráció ellenére nekünk kellett futni az árvíz után, hogy végre találjunk egy helyet, ahol segíthetünk.

Veszteségek

Természetesen a lean szerinti veszteségekről van szó. A mozgási veszteség világosan látszik a fenti leírásból. 2 órát szaladtunk a víz és a munka után, mire megtaláltuk. Vészhelyzet esetén, úgy gondolom, ez igen nagy luxus. Túltermelési veszteség: túl sok volt az önkéntes és rossz helyen voltak. Hogy hogyan lehetne ésszerűen elosztani a jelentkezőket olyankor, amikor óráról órára változik a helyzet, arról sok vita folyt a neten, és még folyni is fog sokáig. Aki tudja a tökéletes választ, ne habozzon megosztani az illetékesekkel vagy velem! Várakozási veszteség: nem volt időben homok ott, ahol lennie kellett volna. Ez volt az a pont, ahol a környezetnek (azaz a katasztrófaturistáknak) is nagy szerepük volt a veszteség kialakulásában. Ezt erőteljesebb rendőri fellépéssel lehetett volna megoldani. Elvesztegetett emberi erőforrás: lásd, 2 órát autózunk, miközben az alatt is dolgozhattunk volna.

Kaizen

A leányfalui csapat munkáján, az első homokhegy eltüntetésekor világosan látszott a tapasztalatlanság. Amikor odaértünk, akkor járt szájról-szájra az infó, hogy 3 lapát homok kell egy zsákba. Kb. az 5. zsák után jöttünk rá, hogy ha visszahajtjuk a zsák száját, könnyebb lapátolni, mert tartása lesz neki. Így hát néhány ember rögtön a zsákhajtogatással kezdett el foglalkozni, és adogatta őket a zsáktartóknak. Amikor a homok elfogyott és vártuk a következő adagot, a szünetet már zsákhajtogatással töltöttük.

A következő kaizen az volt, amikor a hatalmas homokhegyek érkeztek, és rájöttünk, hogy bár villámgyorsan körbeálljuk a hegyet lapáttal és zsákkal, a megtöltött zsákok ugyanolyan villámgyorsan körül is vesznek minket, ergo nem férünk el. Így a hajtogatók mellett kialakult még egy csoport, a telizsák-odébbrakóké is. Az ezutáni kaizen az volt, hogy amikor az egyik teherautó egészen az útjelző táblára akarta leszórni a homokot - mivel az előzőt is odaszórta - rászóltunk, hogy ott nem lesz jó, mert a tábla miatt nem tudjuk körbeállni. Mindezen jobbítások hatására eljött annak a homokhegynek az ideje, amivel már 8-10 perc alatt végeztünk, tekintve, hogy eddigre kialakultak a szerepek, a csoportok és mindenki tapasztaltabb, sőt ügyesebb kezű lett.

Önszerveződés

A csapatnak nem volt vezetője, ellenben a létszáma folyton nőtt. A csúcson úgy hatvanan lehettünk. Figyelemreméltó volt, ahogy az egyes "munkakörök" kialakultak. A lapátoló adott volt. A zsáktartóé is. A zsákhajtogatóéra viszont rá kellett jönni, és ez alig néhány zsák megtöltése után, minden külső utasítás nélkül megtörtént. Ugyanígy alakult ki a telizsák-odébbrakó feladatköre is. Nem beszélve a csatárláncról, amiről még nem is írtam, de ami a második olyan kisteherautó után alakult ki, ami azért jött, hogy elvigye a teli zsákokat. Az elsőnél még mindenki felkapott egy-egy zsákot és fellódította a kisteherautóra, amivel igazából csak egymást akadályozták a feldobók. A harmadik homokhegynél viszont már a dupla csatárláncot is felfedeztük.

Információ

Szólni kell még az információról illetve annak hiányáról. Tulajdonképpen ez már a Camponánál megjelent, a Római partnál fokozódott, de a legrosszabb a "hadműveleti területünkön" volt. Percről percre jöttek a hírek és álhírek: most itt szivárog, most ott. A "szigeten" (nem tudtuk, hogy milyen sziget, hiszen pestiek voltunk) már kitelepítés folyik, itt szakadt át a gát-ott szakadt át a gát. Mikor jön újabb homok? Mennyit kell várni? Jön-e még egyáltalán? Közben fel le masíroztak a hátunk mögött szirénázó rendőrök, motorral, autóval. Teherautók is jöttek-mentek (még teli homokkal is elmentek mellettünk, pedig mi is homokot vártunk), buszok, rendőrök vezette konvojok... Volt nagy ugrálás, hiszen közvetlenül az út szélén dolgoztunk. Nagyon rossz úgy dolgozni, hogy csak dolgozol, de fogalmad sincs, hogy miért, még mennyi ideig és van-e értelme az egésznek? Itt jön be a képbe a vezetőség szerepe. Bár magának a kis csapatnak nem volt vezetője*, és bár a munka - főleg a második-harmadik körtől - már nagyon flottul ment, a vezetőség szerepe és fontossága elvitathatatlan, főleg ami a munkaszervezést, a célok kijelölését és az információ megosztását jelenti. A mezei melósnak (azaz jelen esetben nekünk, önkénteseknek) is tudnia kell, hogy miért dolgozik... A végén már alig vártam, hogy hazaérjünk, és megnézzem az interneten a hírekben, hogy volt-e értelme a munkánknak...és hogy mi is történt ott, ahol mi dolgoztunk?

*legalábbis én a 4 óra alatt semmilyen, vezetőhöz csak kicsit is hasonlító személyt sem láttam

Szervezeti kultúra

Furcsa dolog egy ilyen helyzetben kultúráról vagy pláne szervezeti kultúráról beszélni, de mégis kell, két okból. Az egyik ok az, hogy a most kezdődő projektünknél, ahol több hónapig fogunk dolgozni a tanácsadó cégünkkel, nem csak a lean módszertanával ismertetjük meg az ügyfelünket, de a kultúra alakulására is figyelünk, így hát ez a témakör engem most nagyon érdekel, a másik ok pedig, hogy ahol csapat van, ott kultúra is van, legyen az a csapat bármekkora. Milyen is volt tehát a szervezeti kultúra Leányfalun, a 11-es úton, Visegrádtól 16 kilométerre? Azt kell, hogy mondjam, remek. Tényleg. Borzasztóan tetszett, hogy senkit nem zavartak el. A leglassabb, a legügyetlenebb kezű is megtalálta a maga feladatát, ha dolgozni akart. (Azért voltak árnyékban hűsölők is, egyszer én és a barátnőm is kihagytunk egy teljes kisebb homokhegyet akut hátfájás miatt, viszont cserében az árnyékban ülve zsákot hajtogattunk.) Senkire nem morogtak rá, hogy "menj innen, csak hátráltatsz minket." Lehet, hogy gondolták, de nem mondták ki. Tetszett, ahogy jó tanácsokkal látták el egymást pl. a zsákhajtogatásra nézve, vagy amikor rájöttünk, hogy a kis lapáttal mért 3 lapátnyi homoknak más a súlya, mint a nagy lapáttal mértnek, ezért a nagyból csapott lapát kell, a kicsiből púpozott. Tetszett, hogy kérés nélkül egymás keze alá dolgoztak az emberek, ráadásul olyanok, akik nem is ismerték egymást. A bizalom szinte tapintható volt a levegőben. Amikor a lapátoló csak lapátol, mert tudja, hogy ott a zsák, amikor a kis teherautó azonnal fordul az újabb tele zsákokért, mert fel sem merül, hogy mire visszaér, nem lesz újabb adag elszállítani való. Pedig, ahogy mondtam, a csapatnak nem volt vezetője! Tetszett, ahogy mindenki tette a dolgát. Nem a bürokrácia volt az első, hanem a munka. Nem a "jó ez így is" szemlélet győzött, hanem percről percre kitaláltunk új megoldásokat, munkaköröket, módszereket, és az is tetszett, ahogyan ezeket mindenki villámgyorsan, külső ráhatás nélkül megtanulta és alkalmazta. A csúcsponton megjelentek - talán helyi - asszonyok zsíroskenyérrel, sós teával. Ki-ki egyformán vett belőle, de lehetett repetázni is. A lényeg, hogy ezúttal nem láttam olyat, amit olyan sokszor, amikor svédasztal van: lerohanják az emberek és akár kell, akár nem, tömik a bendőjüket. Mintha a vészhelyzet és kemény fizikai munka némi emberi kulturáltságot is is kihozott volna a résztvevőkből.

Változásmenedzsment

Itt tulajdonképpen nem is a változásmenedzsmentről írok pár gondolatot, hanem a változásról. Sőt, nem is a változásról írok, hanem a történésről. A történés pedig az árvíz. Azt mondják, hogy ahhoz, hogy egy szervezetben elinduljon valamiféle változás, valami nagy-nagy problémának kell felmerülnie, valami nagy válságnak. Azt hiszem, az évszázad árvize elég nagy válság. Elég nagy ahhoz, hogy embereket mozgasson meg, akik képesek órákat autózni, hogy segíthessenek idegeneken, és akik -nem csak mi- nem okoskodással kezdik a munkát, hanem beállnak a sorba. Elég nagy válságnak kell lennie ahhoz, hogy az emberek, mint csapat, vezetés nélkül is rákényszerítve érezzék magukat arra, hogy egyre jobb módszereket találjanak ki - hiszen ebben az esetben tényleg a saját munkájukat könnyítik meg ezzel, kiküszöbölve a veszteségeket, és így hamarabb elérve a célt. Pedig valószínűleg az ott dolgozók csupán 1/60-ad része hallott a leanről. :)

A flow

Itt a Csíkszentmihályi Mihály-féle flowról van szó. Amikor homokzsákot pakolsz, megszűnik minden. Csak három dolog számít: van-e homok, van-e lapát és van-e zsák. Ha ezek meg vannak, boldog vagy, és dolgozol, és eszedbe sem jut azon gondolkodni, hogy miből fizeted be a villanyszámlád.

Lean eszközök

A 11-es úti csapat munkájában az alábbi lean eszközöket véltem felfedezni:

5S: A hajtogatott zsákoknak meg volt a helye. A megtöltött zsákoknak is volt helye.

JIT: A zsákokat meghajtogattuk, hogy éppen akkor legyen készen és kéznél, amikor szükség van rájuk

"Sorkiegyenlítés": Amikor rájöttünk, hogy meg kell hajtogatni a zsákokat, külön emberek álltak be erre a feladatra, mert ha a zsáktartónak kellett volna hajtogatni, akkor a lapátoló nem tudott volna folyamatosan lapátolni, mert mindig várnia kellett volna a zsáktartóra.

"Adogató cella": A gyártócella mintájára, amikor egy-egy munkadarab végigvándorol az egész cellán, itt a csatárláncon vándorolt végig a homokkal megtöltött zsák, míg a kisteherautóra felkerült.

"Homozsák megtöltő cella": Tulajdonképpen az adogató-cella mintájára a homokzsákok megtöltése is cellaszerűen ment végbe: a lapátoló lapátolt, a zsáktartó tartotta a zsákot, a zsákhajtogató-adogató adogatta a zsákot és volt zsák-odébbrakó is.

Egydarabos gyártás: Egy "homokzsák-megtöltő cellában" egyszerre egy zsák töltődött, de több cella volt egymás mellett.

Húzórendszer: Mi másban működhet a homokzsák-gát építés maga? Ahol kell a gát, töltik a zsákot, ahol nem kell, ott nem töltik. Sehol nincsenek elfekvő megtöltött homokzsák-készletek.

Kaizen: Erről már írtam fentebb

Kanban: Ha nagyon akarom, akkor mondhatom, hogy a homokhegy volt a jel, hogy lehet dolgozni, :) és az üres placc volt a másik jel, hogy homokot várunk.

Standardizálás: Minden zsákba 3 lapátnyi homok kell. Minden zsák száját vissza kell hajtani.

Rotáció: Furcsa dolog a rotációt lean eszközként aposztrofálni, de mégis ide írom. Arról van szó, hogy majdnem mindenki el tudott látni majdnem minden munkakört. Én nem lapátoltam és nem álltam be zsákadogató csatárláncba, mert kipróbálás után azonnal rájöttem, hogy nem bírom el a tele zsákot :), és pláne nem tudom továbblódítani a mellettem állónak, vagy felhajítani a teherautóra, és a lapáttal is csak szerencsétlenkednék. Így csak zsáktartó, zsákhajtogató és -adogató és zsák-odébbrakó (vagy inkább zsák-odébbhúzó) voltam. De amikor mint adogató azt láttam, hogy a zsáktartó fárad és egy percre megáll megtörölni a homlokát és kiegyenesíteni a derekát, azonnal beálltam a helyére zsákot tartani. Ugyanez előfordult fordítva is, de mások is megtették ezt, a lapátok is vándoroltak a fáradt kezekből friss kezekbe. A lényeg, hogy ez is önszerveződő módon ment, nem egy vezető mondta meg, hogy ki mit csináljon éppen.

Mindezek, amiket leírtam, nekem újra bizonyítják, hogy a lean nem Japánban, hanem a józan paraszti észben gyökerezik, és természetesen azt is mutatják, hogy a lean nem csak a gyárakban, üzemekben, más hatalmas szervezetekben alkalmazható módszertan.