Mit üzen a Pruitt-Igoe?

A fenti címmel olvastam egy érdekes cikket, ami arról szól, hogy hogyan lett vége alig 20 év alatt egy kísérletnek. A kísérlet - vagy inkább álom - arról szólt, hogy az 1940-es évek Amerikájában a háború után a frontról hazatérő katonák nem voltak túl gazdagok, viszont lakásra volt szükségük. Ezért 1949-ben St. Louisban elkezdték építeni a Pruitt-Igoe nevű lakótelepet. Teljesen úgy nézett ki, mint bármely magyar lakótelep. A tervezése során igyekeztek figyelembe venni a legmodernebb építészeti irányzatokat. Csak egy dologról felejtkeztek el: az emberről, aki lakni fog benne. Ismerős?

Először is, a költségeket folyton megnyirbálták, így mindjárt az elején elvetettek olyan ötleteket, mint az eltérő magasságú épületek, helyettük egyforma magasak épültek. A homlokzatokat is a lehető legegyszerűbbre építették, minden feleslegesnek ítélt díszítés nélkül. De a házak belsejében is érdekes ötleteket valósítottak meg a költségtakarékosság jegyében, a lift például csak minden 3. emeleten állt meg és a lakások méretét is csökkentették. Ezenkívül a felhasznált anyagok sem voltak kiváló minőségűek. A tervezője, a - minő véletlen - japán származású Minoru Yamasaki úgy vélte, hogy racionális tervezéssel az emberi lét problémái leküzdhetőek. A cikk szerint "romantikus modernista" volt.

A telep kifejezett célja volt, hogy megszüntesse a fehérek és feketék közti szegregációt, ezért vegyesen költöztették be a lakókat. Ez azonban a lakóknak nem tetszett, és egy idő után a fehérek elkezdtek kiköltözni. Helyükre nem költöztek mások, így a telep pénzügyi gondokkal kezdett el szembenézni, mivel a fenntartást a bérleti díjakból fedezték volna. Ennek meg is lett az eredménye: elhanyagolt épületek, a karbantartás hiánya, fűtési gondok. 1969-ben már több hónapos demonstrációt tartottak a lakók ez miatt. 1965-ben már csak a lakások alig 40%-ában találtak legalább egy, állással rendelkező lakót. 1971-ben a 33 épületből 16 már be volt deszkázva, és a 2870 lakásra ezer lakó sem jutott. A telepet 1972-ben lerombolták, miután az utolsó lakókat is kiköltöztették. Ma már szinte nyoma is alig van a 33, egyenként 10 emeletes épületnek.

Hol ronthatták el? Egyesek szerint a gyatra anyagok és a gyatra kivitelezés volt az ok. Mások szerint az, hogy túl kicsi területre akartak túl sok embert bezsúfolni. De azok véleménye a legérdekesebb, akik azt mondják, hogy hiba volt a típustervek túlzott ismétlése is, ami ugyan a költségeket csökkentette, de rendkívül unalmas összképet teremtett. Azaz túlzásba vitték a standardizálást.

Mint egy korábbi posztomban írtam, a standardizálással csínján kell bánni, mert hamar fásulttá, unottá, gépiessé, robottá, agyhalottá teszi az embert. Márpedig ha ez bekövetkezik, akkor hiába is várjuk a dolgozótól, hogy még újabb és újabb ötletekkel álljon elő arra nézvést, hogyan tehetné a már most is dögunalmas munkáját még unalmasabbá. Van egy pont, ahol a standardizálás pozitívumai negatívumokba csapnak át. Ezt a pontot kell megtalálni, és nem átlépni.