Az ördög Pradát visel, vagy csak nem szereti a veszteségeket?

Nemrég újra megnéztem Az ördög Pradát visel című filmet. (Férfiak kedvéért: a Prada egy divatmárka). A film főszereplője Miranda Priestly, egy divatmagazin főszerkesztőnője, akit a mindig remek Meryl Streep alakít, valamint újdonsült asszisztense, az újságírói ambíciókat dédelgető, ámde a divathoz picit sem konyító Andrea Sachs, Anne Hathaway alakításában.

A sztori szerint, ha Andrea kibír egy évet Miranda mellett, akkor már akárhova felveszik újságírónak, mert asszisztensként Miranda mellett dolgozni maga a pokol. No de miért is pokol?

Hát azért, mert Miranda maximalista. Pontosabban elviselhetetlen rigolyái vannak, mint például: pontosan érkezni valahova; megkapni mindent akkor, amikorra kérte, meg ilyenek. És ez szörnyű, ez kibírhatatlan, Mirandával az élet csupa stressz, Mirandától mindenki fél, mindenki rettegi őt. Pedig csak nem szereti a veszteségeket, azok közül is a várakozás és a felesleges tevékenységek, valamint a mozdulati veszteségek az ő fő ellenségei. Akárcsak nekem.

Mert bizony az élet velem is ugyanilyen stresszes lenne, ha én lennék Miranda. Én is utálok várakozni (de még mennyire!), szeretek mindenhova időben odaérni, utálom, ha a legfontosabb dolgok nincsenek a kezem ügyében, ha késnek a partnereim a megbeszélésekről stb.

Az egyetlen különbség köztem és Miranda között az lenne, hogy én - vele ellentétben - nem nyivákolnék elhaló mártírhangon minden egyes alkalommal, ha a kocsim nem áll az irodám ajtaja előtt akkor, amikor indulni akarok hogy: "Tényleg olyan nehéz megoldani, hogy itt legyen a kocsi, ha indulni szeretnék?", hanem a második ilyen esetnél magam mennék el a gembára (a garázsba) és személyesen szemrevételezném a probléma gyökerét. Számomra ez a nyivákolás, és a probléma megoldása érdekében tett nulla erőfeszítés volt az egyetlen pokolian elviselhetetlen vonás Miranda jellemében.