Furcsa hírt olvastam a nepáli földrengés után kialakult helyzetről. Ezt írják (kiemelés tőlem):

"Valerie Amos szerint a nepáli hatóságoknak gyorsabban kellene dolgozniuk, hogy a segélyek mielőbb rendeltetési helyükre juthassanak. Mint kiderült ugyanis, a vámhatóságok körülményes és lassú munkája miatt vesztegelnek a szállítmányok a fővárosban.

Az ENSZ illetékese felhívta a miniszterelnök figyelmét arra a 2007-es megállapodásra, amely szerint szükséghelyzetben a nepáli hatóságok gyorsabb és egyszerűsített rendszerben dolgoznak. A világszervezet helyi képviselője, Jamie McGoldrick szerint a hatóságoknak nem a békeidőben szokásos ügymenet szerint kellene eljárniuk."

De miért csak szükséghelyzetben? Békeidőben nyugodtan lehet lassan, körülményesen dolgozni, legalább addig is telik a munkaidő? Nincs egy ember sem Nepálban, sem az ENSZ-ben, aki azt mondta volna, hogy de emberek, ez a folyamat így, gyorsabban és egyszerűbben sokkal-sokkal jobb, alkalmazzuk ezt békeidőben is!?

De persze a hír szól másról is. Arról, hogy mi, "nyugati" adakozók, mennyire nem tudjuk magunkat beleképzelni egy súlyos földrengéstől sújtott ország helyzetébe, ahol az emberek tömegesen lettek hirtelen nincstelenek. Küldünk segélyeket, de milyeneket? Tonhalat és majonézt. Majonézt? Kinek jutott ez eszébe? Én csak egy földrengést éltem át (az 1985-ös berhidait), és nem volt szükség segélyszállítmányokra, de ha szükség lett volna, én is meghökkentem volna, ha a csomagból majonéz kerül elő. Lehet, hogy nem csak arra kellene felszólítani az embereket, hogy tartós élelmiszereket küldjenek, de azt is pontosan meg kellene mondani, hogy mi legyen az a tartós élelmiszer?

És akkor a reptér problémáját, hogy nem alkalmas nagy gépek fogadására, pláne nem annyira, amennyi érkezett, meg sem említem.

Kicsit olyan érzésem van, hogy ilyen helyzetekben a jó szándék kevés. Itt is a lean szemléletre lenne szükség: azt kell adni a vevőnek, amiért a vevő fizet, ami a vevőnek érték - még akkor is, ha jelen esetben a vevő semmit sem fizet.