Megint kis, rövid esetek következnek.

***

Péküzlet. Az áru gusztusos, csak az ára nem az, mivel fekete táblácskákra van felírva krétával, és a táblácskákra még az áru nevének is ki kellene férnie. Természetesen az ár nem olvasható. Lehet 200, 390 de akár 790 is, vagy csak egy maszat. Megkérdezem az eladót, miért nem írják ki rendesen az árakat?
- Ki van írva!
- Igen, de nem lehet elolvasni.
- Mások el tudják.
- Én nem. Ez a péksüti például mennyibe kerül?
- 300.
- Nem fárasztó naponta 130-szor elmondani mindennek az árát?
- Nem.
- Nem lenne egyszerűbb rendesen kiírni?
- Ki van írva!

Eljöttem, péksüti nélkül.

***

ATM. Megnyomom a gombot, HATALMAS pittyegés, mintha ágyút sütöttek volna el. Megpróbálom "halkan" nyomni a többi gombot, de hiába. Ágyúdörgés ágyúdörgést követ. Nem minden ATM ilyen, sőt olyan is van, ami időnként nem dörög, aztán megint. Folyamatosan gondolkodom azon, hogy ez miért jó, azon kívül, hogy éjszaka akár 100 méterre is elhallatszik a hangja, hogy mindenki hallja: valaki valószínűleg éppen pénzt vesz fel, lehet menni kirabolni?

***

És végül: lehet, hogy itt az ideje szakmát váltani, talán tényleg kezd az agyamra menni a lean. A hétvégén ugyanis arról álmodtam, hogy egy postán megint azt tapasztaltam, hogy bélyeget ragasztanak a postáskisasszonyok a borítékra, mire felmérgesedtem, és kihívtam a postahivatal-vezetőt, hogy magyarázza már meg nekem, hogy mi az ördögért rabolják az ügyfelek idejét azzal, hogy bélyegeket nyalnak a borítékokra? Miért nem elég az, ha csak odaadjuk a feladás árát? A hivatalvezető elkezdte magyarázni... és ez az a rész, amire nem emlékszem az álomból!