Kalmár tanár úr kiállt az osztályok elé az ebédlőben, kezében egy papírlapot tartott. Megkérte az ügyeletest, hogy hagyja abba a léleknemesítő regény felolvasását, és a következőket mondta:

"- Mielőtt engedélyt adnék a távozásra, felolvasom az igazgató úr közleményét. Közlöm az intézettel, hogy Vitay Georgina a mai istentiszteleten a kivonulás gördülékenyebbé tétele érdekében előre összeszedte az osztálya adományát, s egyösszegben helyezte el a perselyben. Ezt alkalmas és megfelelő eljárásnak érzem, s követendő példának állítom a többi osztály elé.

Zsuzsanna testvér ekkor ezt mondta Ginának:

- Ma örömet szereztél nekem Vitay, köszönöm."

Ennél a jelenetnél jártam éppen és muszáj volt megállítanom a lejátszást, mert több kérdés is felmerült bennem.

1. Vajon mikor jutunk el oda, hogy minden felsővezető a gembán tartózkodik (legalább akkor, amikor a fontos dolgok történnek) és észreveszi az újító szándékot?

2. Vajon mikor jutunk el oda, amikor minden felsővezető az újító ötletet nem úgy veszi tudomásul, mint egy, az alkalmazott munkaköréhez tartozó, szóra - és főleg köszönetre - sem érdemes valamit?

3. Vajon mikor jutunk el oda, hogy minden felsővezető kiállít egy középvezetőt a cég közepére, és - ha nem is nyíltan - de név szerint megszólítva az újítót, megköszöni neki az ötletet és példaként állítja (az ötletet) a többiek elé?

4. Vajon mikor jutunk el oda, hogy ennek hallatán az újító dolgozó alsóvezetője elkezd örülni, és külön még egyszer megköszöni a dolgozónak, hogy örömet szerzett neki?

Több kérdésem pillanatnyilag nincs. Megyek, folytatom az Abigélt.